Foór János 1950-2018 – Emlékezés egy barát szemével

Foór János 1950-2018

Emlékezés egy barát szemével

 

 

Eljött az a nap, amitől sokan tartottunk, május 21-én elhunyt Foór Jancsi barátunk. Lehet, hogy neki már megváltás volt a halál, de az biztos, hogy mi és egész Vasas szegényebb lett nélküle. Szürkébb lett a világ, mióta nincs köztünk.

Mindenki aki ismerte szerette, tisztelte, adott a szavára.Más-más szempontból, de sok embernek példaképe volt. Úgy tudott tájékozott, széleslátókörű, művelt ember lenni, hogy egész életében a vasasi Bethlen utca lakója volt. Példát adott, hogy így is lehet. Elveihez, hitéhez mindig hű maradt, nem tagadta meg akkor sem, amikor hátrányba kerülhetett miatta, nem váltogatta a politikai széljárásnak megfelelően. Mindig emelt fővel járt templomba, gyerekként ministrált, felnőttként tisztséget is vállalt az egyházközségben. Hű férj és családapa volt, szerette tágabb családját is, ápolta a rokoni kapcsolatokat, mindenkihez volt egy -egy jó szava, mindenkinek segített, ha kellett.Szentlőrinci osztálytársaival, tsz beli volt munkatársaival élete végéig tartotta a kapcsolatot.szerette szakmáját az állattenyésztést, nyugdíjazása után pedig legtöbb idejét a szőlészetnek, borászatnak szentelte.Iskolába, tanfolyamokra járt, igyekezett a borászat minden csínját-bínját kitanulni, kísérletezett, szorgalmasan dolgozott kerékhegyi szőlőjükben.

Emelett igazi közösségi ember volt, alapítótagja a Vasasért Egyesületnek,a somogyi Kolping Családnak, a Vasasi Szent Borbála Egyesületnek. Amíg egészsége engedte minden programban aktívan részt is vett, véleménye meghatározó volt a falu életében.

Baráti körünknek központja volt. Az ő kerékhegyi pincéjük sok vidám napnak-estének, de sok komoly „világmegváltó” beszélgetésnek is a színhelye volt . Egy egy szőlőtelepítés, szüret, számunkra többet ért bármilyen profin megszervezett csapatépítő tréningnél. Itt igazán megismertük egymást, összekovácsolódott a társaság, tettrekészek, boldogok voltunk. Imádtuk a rendíthetetlen jókedvét, humorát.Amikor a Kék Túrát jártuk, ő mindig tudott egy rövidebb utat. Aztán ha eltévedtünk, és már pánikba estünk volna, egy jó viccel percek alatt oldotta a hangulatot. Ahol ő ott volt, ott nem volt veszekedés, soha annyit nem nevettünk, mint vele. De amit mindannyian legjobban szerettünk Jancsiban-azt hiszem- az a kalandvágya volt. Olyan dolgokat talált ki, és csinált meg, magával ragadva bennünket is, amihez magunktól túl lusták, vagy gyávák lettünk volna, most pedig legszebb emlékeink közé tartoznak. Kinek jutna eszébe délután beülni a Trabantba, Pestre menni egy jó színházi előadásért, éjjel vissza, és másnap reggel dolgozni menni? Esőben, hóban, sárban elzarándokolni Vasasról Máriagyüdre? 55 évesen maratoni futóversenyre felkészülni?Hogy az őrültebb dolgokról ne is beszéljünk. A budapesti Erzsébet híd közepén  kocsival megfordulni, mert rossz irányba megyünk? Szalmabálán ülve, kezünkben égő fáklyával kistraktorral  menni Kerékhegyre, ami természetesen fel is borul…

Úgy néztünk rá, hogy neki minden sikerül, neki semmi nem árthat. Mindig azt hittük mindnyájunkat túlél, ő mond búcsúztatót a mi temetésünkön. Sajnos nem így történt.

 

Taar Ilona

Comments

comments