Kinizsi 100

Magyarországnak ugyan nincs tengerpartja és nincsenek itthon állandóan havas hegycsúcsok sem, de van valami, amiben igazán erős ez az ország: rengeteg jó kirándulóhelyünk és szép túraútvonalunk van Ezt, itt a Mecsek lábánál élőknek talán nem is kell különösebben magyarázni, a legtöbbünknek elég kettőt lépnie és már kint is van az erdőben. De nem csak Baranya van ilyen jó helyzetben, a természetjárásnak majd’ 200 éves hagyománya van hazánkban és jobbnál jobb útvonalak léteznek az ország minden részén. Ezeken az útvonalakon természetesen nem csak a vasárnapi ebéd után lehet elindulni, sokan vannak, akiket a versenyszellem is hajt, emiatt pedig számos teljesítménytúra is van, amelyek az adott táv minél rövidebb idő alatti teljesítését tűzik ki célul. Ezek közül talán a legrettegettebb és persze a legnagyobb presztízsű túra a Kinizsi Százas, amelyen száz kilométert kell gyalog megtenni 24 óra alatt. Ez a teljesítménytúra többféle nyilvánvaló kihívást nyújt, eleve 24 órán keresztül ébren lenni nem könnyű, ha az ember nem a húszas éveiben jár, vagy nem használ valamilyen extrém partidrogot. Ha eközben még folyamatosan gyalogolni is kell sziklás talajon, szűk ösvényen, éjszaka az erdőben, akkor azonnal érthetővé válik, hogy miért adják fel évről-évre több százan ezt a túrát.

A Kinizsi Százas Budapest széléről, a budai hegyek lábától indul, majd a Pilis és a Gerecse hegységen keresztül Tatán ér véget. Az útvonal igen változatos, a köves erdei úttól az aszfalton át, meredek ösvenyekig és magas hegycsúcsokig minden szerepel a kínálatban és az indulók is ugyanilyen színes képet adnak: a legprofibbak méregdrága felszereléssel, begyakorolt taktikával és szinte űrhajósoknak kifejlesztett táplálékkal vágnak neki a távnak, míg mások szimpla túrabakanccsal, éjszakára pulóverrel, néhány szendviccsel és itallal próbálkoznak.

Az idei kiírásra négy fős baráti társasággal indultunk szombat reggel 7:35-kor, ami azt jelentette, hogy másnap reggel 7:35-kor kellett legkésőbb célba érnünk. A túra elején hatalmas volt a tömörülés, a tömeg olyan volt, mintha hétvégén mentünk volna valamelyik bevásárlóközpontba, emiatt még nem igazán érződött, hogy mi éppen a természetben kirándulunk. Szerencsére több olyan pont is akad, ahonnan a kilátás és a táj mindenért kárpótolt. A Pilis-nyeregről nyíló panoráma vagy épp Kesztölc hangulatos, takaros utcái mindenkivel elfeledtették, hogy már több, mint 30 kilométert gyalogolt a melegben. Az út során összesen kilenc ellenőrző ponton kellett áthaladni és a nevezési lapot lepecsételtetni, ezeken a helyeken pedig nagyjából mindenki tartott negyed órányi szünetet, hogy egyen és igyon valamit, esetleg zoknit, vagy cipőt cseréljen. Az első hosszabb pihenőt az éppen a táv felénél lévő Mogyorósbányán tartotta társaságunk, itt forró levessel és italokkal igyekeztünk új erőre kapni. 50 kilométer után már voltak, akik furcsa, zombiszerű mozgással indultak tovább, kezdett előjönni a fáradtság, sajgott a térd és a boka, nehezen akaródzott felkelni a fűből.

Ekkor már bő tíz órája bandukoltunk, de társaságunk tagjai így is folyamatosan azt számolgatták, hogy beérünk-e majd a megadott szintidőn belül. Nem engedélyeztünk magunknak lassítást, mert úgy számoltunk, hogy éjszaka amúgy is nehezebben fogunk haladni a sötét és az fokozódó fáradtság miatt, így még azelőtt kellett minél nagyobb távot megtenni, hogy lemegy a nap. A napnyugta végül nagyjából 70 kilométer megtétele után ért minket, nyolc óra után nem sokkal, így előkerültek a fejlámpák, a túrázók libasorba rendeződve, kivilágított menetként folytatták útjukat. Ebben a szakaszban a beszélgetések is ritkábbak lettek, viszont egészen különleges érzés volt éjszaka, viszonylag csendben menetelni a hatalmas, végtelen erdőben és figyelni, ahogy a természet is figyel minket, néhány kósza állat pedig nem tujda mire vélni a hirtelen jött tömeget. Ez az érzés csak fokozódott, amikor a túrázók szétszakadtak kissebb, 2-3 fős csoportokra; ha a fáradtságtól képesek lettünk volna gondolkozni és felfogni a körülöttünk lévő természetet, akkor úgy éreztük volna magunkat, mintha teljesen másik világban járnánk.

A 85. kilométernél elhelyezkedő ellenőrzőpontot hajnali négykor értük el, itt forró teával és bíztató szóval vártak a szervezők. Ekkorra már olyan testrészeink is fájtak, amelyeknek létezéséről sem tudtunk, az pedig plane nem, hogy ezek még fájni is tudnak. Közülünk volt, aki teljesen elkészült az erejével, volt, aki kevésbé, és volt, akit az akaratereje még hajtott, ezért megbeszéltük, hogy az utolsó szakaszt már mindenki a saját tempójában teszi meg és az amerikai filmekből ismert szavakkal váltunk el: “engem nyugodtan hagyjatok hátra, az a fontos, hogy ti célba érjetek!” Túl sok lelkifurdalást nem okozott a dolog, szétváltunk és mindenki botorkált is tovább a totálisan merev, elmacskásodott lábain. Napfelkeltekor már csak nagyjából kilenc kilometer volt vissza, amire bő három óra jutott, de még így is bizonytalan volt a szintidőn belüli teljesítés. Ezen a szakaszon már minden túrázó bíztatta a másikat, mindenkinek volt néhány kedves szava a többiekhez, mindenki érezte, hogy, aki idáig eljutott, annak minden lelkierőre szüksége van. Fejben már százszor megbántam, hogy beneveztem erre a versenyre, magamban szitkozódva azon gondolkoztam, hogy miért nem maradtam otthon, hogy egy kényelmes szombatot otthon töltsek végre? A fáradtságtól elborult tudattal, beszűkült gondolataimmal elképzelni sem tudtam, hogy mire jó ez a teljesítménytúra és, hogy pontosan mire számítottam, amikor beneveztem. Reggel fél hét volt, mire társaságunk leggyorsabb tagja célba ért, én ekkor még három kilométerre voltam a megváltást jelentő, tatai ifjúsági tábortól, de az időeredményre már csak halványan tudtam gondolni, közben már azon gondolkoztam, hogy a lábfejem vajon megmenthető lesz-e még a célban, vagy már soha többé nem leszek képes lábra állni?

Reggel 7:15-kor, már napsütésben, közel huszonnégy órányi ébrenlét és gyaloglás után végre elértem a célt, ahol a kezembe nyomott oklevelet és jelvényt faarccal vettem át, mosolyogni nem tudtam és nem is akartam, kizárólag azon agyaltam, hogy fizikailag lehetséges-e egyszerre enni, inni és aludni? Ekkor már a célban várt a társaság leggyorsabb tagja, valamint a túrát 85 kilométer után feladni kényszerülő társunk is. Negyedik tagunk ugyan kicsúszott az időből, de tisztességgel legyalogolta a száz kilométert.

Igaz, hogy a túra közben el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet jó ebben az önsanyargatásban, pár nap után visszagondolva viszont már úgy érzem, hogy valamiféle lelki megtisztulást mindenképpen ad egy ilyen út. Most már egy fokkal jobban megértem azokat, akik elzarándolkolnak Csíksomlyóra, esetleg végigcsinálják a spanyolországi El Caminot.

 

A túrát tehát többen teljesítettük, ezzel pedig az igazán őrült, önkínzó túrázók szűk körébe kerültünk. Jelenleg sziklaszilárd meggyőződésem, hogy soha többé egy lépést sem akarok kirándulni, de hosszú még az idő jövő májusig.

 

Bodor Miklós

 

 

 

 

v

Comments

comments