80 éve történt a Csertetői sortűz

80 éve történt a Csertetői sortűz

Emlékezés Faitig Imrére

Az 1930-as évektől kezdve a Bányavállalat az akkori gazdasági válságra hivatkozva évről évre csökkentette a bányászok bérét, akik 1937-re már a nagyon alacsony bérükből nehezen tudtak megélni, ez a helyzet indította el a mecseki bányászat egyik legnagyobb éhségsztrájkját, ami Vasason indult el. A bányamunkásoknak ezt a mozgalmát a bányaigazgatóság részvétlen, haszonleső eljárása okozta. Ezt az írást az 1937-es csendőrsortűz három áldozata közül egyikőjüknek, anyai nagyapámnak, Faitig Imre emlékének ajánlom.

 

Faitig Imre édesapját, Faitig Jánost az 1905-ös munkabérharcos politikai jellegű sztrájk egyik szervező munkássága miatt elbocsátották a mecseki szénbányától. Mivel ezután nemkívánatos személlyé vált a mecseki bányáknál, már nem kapott munkát, ezért úgy döntött, hogy családjával együtt elhagyja az országot, és a németországi albenbogeni bányába megy dolgozni. 1906. december 18-án itt született meg hetedik gyermeke, Imre. Két év elteltével a mecseki bánya hajlandó volt visszavenni őt, így most már véglegesen visszaköltözhettek otthonukba, Pécs-Somogyba. Imre már itt nőtt fel, és innen választotta feleségül magának Forró Zsuzsannát. Házasságukból négy élő gyermek született.

Faitig Imre apaként boldogan élte életét, hisz a három fiú után megszületett negyedikként egy kislány, Rozália is, akire már régóta vágyott. Imre nem volt forradalmár, még csak nem is volt munkabérharcos, mint egykor édesapja. Ő csak egy, a családjáért élő, egyszerű, szelíd természetű bányászember volt. Szakmáját tekintve bányalakatos volt, de az István-aknai bányában mozdonyosként dolgozott. Számára nem volt nagyobb érték, mint felesége és gyermekei ölelései. Akkoriban még nem jártak buszok, ezért gyalog mentek Somogyból István-aknára, majd a siht végén visszafelé is gyalog. Ilyenkor a család melege és szeretete várta őt, és mindig ez adott erőt számára. Az erdő volt a másik nagy szerelme, ismerte a legjobb gombázóhelyeket, és jól ismerte a gombákat, türelme és kitartása pedig igazán ritkaságszámba ment. Tavasszal, amikor érett az erdei szamóca, azt vödörszám hordta haza szeretett feleségének, hogy lekvárt főzhessen belőle télire. Ismerte és szedte a gyógynövényeket és az erdő minden ehető gyümölcsét. Gombaszezon idején pedig az erdő terített asztalként ellátta őket fehérjedús finom gombákkal. Akkoriban már a bányászok bányatelepi lakásokban éltek, és ha összességében nézzük, nem volt köztük olyan család, aki anyagilag kimagaslott volna a többi közül, szinte mindenki egyformán szegény volt, amiről a bányavállat vezetői már jó ideje „gondoskodtak”. A bányászok viszont nagyon emberségesen bántak egymással, ha valakinek volt kenyere, azt megosztotta a körülötte élőkkel. Tisztelték és szerették egymást, a mindennapi életben ugyanúgy, mint a bányában, mindig számíthattak egymásra. Ez egy ilyen világ volt, hiába voltak szegények, mégis gazdagabbak voltak sok mai, jobb módban élő embernél.

A bányászélet akkoriban fizikailag nehéz és nagyon veszélyes volt, a bánya biztonsági berendezései is elég gyerekcipőben jártak akkor még, sok volt a munkahelyi baleset és a megbetegedés is, mint pl. a szilikózis. A bányák viszont nagyon sok embernek tudtak munkát adni, és ha szerényen is, de meg lehetett élni a bányászbérből. A bérek tudatos csökkentése 1937-re érte el a tetőfokát, amikor is a bányászok fellázadtak, és elkezdődött Vasason az éhségsztrájk. Február 24-én a vasasi Fisher-kertből (most Mosoly söröző) induló bányászok a somogyi Bagó-gödrön át indultak tovább Szabolcs felé, ahol csatlakoztak a somogyiak, itt csatlakozott a menethez Faitig Imre is. A tömegből kiválva néhányan küldöttség felállítását javasolták, mondván, ekkora sokaságot nem fogadnak majd a bányaigazgatóság épületében, de javaslatuk nem talált meghallgatásra, ezért így vonultak tovább. A sztrájkolók amikor elérték a szabolcsi Csertetőt, addigra már hat fegyveres csendőr várta őket, Imre ennél a szakasznál már a menet elejére került. A tömegben szinte mindenki biztosra vette, hogy a csendőrök nem fognak fegyvert használni, ezért bátran nyomultak lefelé, főleg akik hátul voltak. Ekkor történt meg az első figyelmeztető lövés. Mindenki megijedt és menekülni próbált, Imre is, de az első sorozatot egyből követte a második, és egy golyó eltalálta hátulról a lábát, Molnár Matyi, aki végig Imre közelében volt, próbált segíteni, de a csendőrök nem engedték hozzá. A szemtanúk egybehangzó állítása szerint Faitig Imre életét meg lehetett volna menteni, ha időben kap orvosi ellátást, de ez nem történt meg. Először a szabolcsi kocsmába vitték, majd később lovas kocsival a megyei kórházba szállították, ahol másnap reggel vérveszteség következtében meghalt. A boncjegyzőkönyv említ egy háromcentis szúrt sebet is, ami a szívburkát érte el, nem hivatalosan, bár feltételezhető, hogy ez okozta a halálát és nem az elvérzés. Akkor ott hárman haltak meg a sortűzben, Faitig Imre, Keller János és Hegedűs Mihály. Hogy ki volt a hibás, és ki adta ki a tűzparancsot a fegyvertelen tüntetőkkel szemben, azt az 1959-ben megtartott perben döntötte el a bíróság, Noé János csendőr járőrt, a bíróság kötél általi halálra ítélte, amit az ítélet kihirdetése után nem sokkal végre is hajtottak.

Faitig Imre négy gyermekét és feleségét hagyta maga után. Jenő 11 éves, Imre 9 éves, Karcsi 2 éves, Rózsi pedig 9 hónapos volt ekkor. A tragédia után a hétfős család addigi élete teljesen felborult, meghalt a kenyérkereső. Egy sztrájkon való mártíromság pedig abban az időben nem számított a hőstettnek, és ugyan kaptak valamennyi segélyt a bányától, de ez messze nem pótolta a családfőt.

Amikor Faitig Imre temetése volt, a zsúfolásig megtelt somogyi temetőben a csendőrség is nagy számban képviseltette magát, mivel zendüléstől tartottak. A ravatalozóban Imre legjobb barátja, Papp János odament a koporsóhoz, és megfogta halott barátja lábát, és fogadalmat tett: „Imre, megfogadom neked, hogy felnevelem a négy árvádat”. A temetést követő negyedik évben pedig házasságot kötöttek, és így lett Faitig Imréné Forró Zsuzsanna Papp Jánosné. Papp János pedig fogadalmához hűen felnevelte legjobb barátja négy árváját.

Faitig Imrének négy élő gyermeke volt, akiktől nyolc unoka született. Mi, az unokák már Papp Jánost ismertük meg nagyapánknak.

Azóta minden bányásznapon, a Szabolcs-falusi csertetői emlékműnél megemlékeznek a három mártírról, Faitig Imréről, Keller Jánosról és Hegedűs Mihályról, akik most, 2017. február 25-én lesz nyolcvan éve, hogy meghaltak a csendőrsortűzben. A Bányászhimnusz dallama ilyenkor csak nekik szól, „Szerencse fel, szerencse le, ilyen a bányász élete”.

A megemlékezést a család áthagyományozott emlékeiből írtam.

Bocz József, Faitig Imre unokája

Comments

comments