Denevérvadászat

A ’60-as évekbeli Somogy egészen másképp nézett ki, mint a mostani. Persze nemcsak a házak és a táj, de az emberek, sőt, mi, gyerekek is mások voltunk, mint a maiak. Mondhatnánk, „bezzeg a mi időnkben”. Abban az időben még nem volt számítógép, okostelefon, internet meg ötszáz csatorna a tv-ben, meg ezer kisördög, pokémonnal és társaival. Ha jól emlékszem, akkor csak egy magyar tv-csatorna volt, az se jött be mindennap, derültebb időben pedig pár jugó adás is volt. Tv-t pedig csak nagyon ritkán néztünk. Igazából nem is hiányzott. Úgyhogy mindig ráértünk rosszalkodni, vagyis játszani, főleg a nyári szünetben. Abban az időben a somogyi „Cser” katonai gyakorlóterén elég sokszor gyakorlatoztak az ÁPER-laktanya „hős” katonái, ilyenkor mindig lehetett hallani puska-, géppisztoly-, ágyúropogásokat és a hangosan kiáltott hurrájukat, ami elég komikusnak hatott. Persze ilyenkor csak tisztes távolságból követhettük az eseményeket, aztán amikor már minden elcsendesedett, és már lehetett tudni, hogy vége a gyakorlatnak, mi is kimehettünk a gyakorlótérre, és megcsodálhattuk a páncélos harci járműveiket, fegyvereiket, amiket addig csak szovjet és lengyel háborús filmekben láthattunk. Ilyenkor lehetett a katonáktól jelvény kérni, és olykor még a tank tetejére is felmehettünk. Egy ilyen alkalom után alaposan végigkutattuk a „csatateret”, és találtunk egy csomó ellőtt géppisztoly-töltényhüvelyt. Jó gyerekekhez méltón összeszedtünk annyit, amennyit csak bírtunk, és hazahoztuk őket, gondolván, hogy ezek a kincsek még jók lehetnek valamire. Akkoriban még javában működött a somogyi tsz is, ami szintén az egyik kedvenc játszóterünk volt, főleg aratás idején. Ilyenkor hatalmas szalmaboglyákat építettek a tsz melletti majorban, amikről le lehetett csúszni. Felmásztunk a szalmaboglya tetejére, ami volt vagy három-négy méter, előtte pedig lent összehordtunk jó vastagon egy csomó szalmát, és zsupsz, belecsúsztunk a tetejéről.

Ez soha nem tudtuk megunni, jó móka volt. Szórakozásunknak általában csak az arra portyázó lovas csősz vetett végett, akit egyikünk mindig figyelt, aztán mikor jött akkor aztán volt futás, mert ez a csuda jó játék valamiért neki nem tetszett. Különös, hogy soha nem kapott el minket, pedig mindig lóhalálában üldözött minket. Ebben az évszakban, aratás idején, mindig megszaporodtak a vadgalambok is a tsz-nél, amiknek a tollait összeszedtük winnettous játékainkhoz. Egyik alkalommal kitaláltam, hogy a töltényhüvelybe beleteszem a galambtollat, fogóval összenyomom, majd csúzlival, kilövöm. Az volt csak szép látvány, egyenesen és jó magasra felrepült, majd amikor zuhant volna lefelé, akkor úgy tett, mint egy helikopter rotorja, szép lassan pörögve, ide-oda kacsázva szállt alá. Na ez aztán igazán jó játék volt. Egyik este, szürkületkor, elővettem az új találmányomat és felcsúzliztam jó magasra, csodák csodájára ekkor érdekes dolog történt. Ugyanis az ilyenkor portyázó denevérek minduntalan rácsaptak ezekre a szépen pörgő galambtollas géppisztolytöltényekre, és ez nagyon tetszett nekünk. Persze ezek a „rotorok” hamar tönkrementek, elröpültek a töltények, a galambtoll pedig eltörött. Ezért mást találtam ki.

Először sárgolyókat küldtünk fel botra tűzve, majd rájöttem, ha egy követ feldobok, azokra is rácsapnak a denevérek. Aztán a kisebb kövek egyszer csak elfogytak. Találtam egy fél téglát az út szélén, gondoltam, ez is jó lesz a denevéreknek, és úgy is volt, villámként csaptak a hőn áhított „téglarovarra” aztán ebben a pillanatban nagy üvöltés hallatszott. Egyikünk se vette észre a nagy játékban, hogy Jani bácsi bement a kertjében lévő pajta mögé, szokásos esti ellenőrző körútjára, és az a denevérfogó tégla sajnos pont a fején landolt. Hát mindenek voltunk, csak jó gyerekek nem. Szegény Jani bácsi fejbőrét jópár öltéssel varrták össze. Hála a jóistennek, hogy nagyobb baja nem történt, mivel a diófa ágai csillapították a tégla zuhanásának erejét, és a kalapja is rajta volt. Ekkor határoztam el, hogy többé denevércsalikkal nem foglalkozom, ahelyett inkább a gombák vadászatába kezdek…

Bocz József

Comments

comments