Egy bányász sorsa

 

A második világháború befejezése, nem mindenkinek hozott felszabadulást és békét. Sok német nemzetiségű magyar család lett kárvallottja a győztes hatalmak döntéseinek, sokuktól elvették mindenüket. Herich Gáspár, vagyis Gazsi bácsi is ilyen családból származott, történetével a második világháború utáni évekbe kalauzol vissza bennünket. Élete küzdelmes, tisztességes és kemény munkával telt, volt állatgondozó, hídépítő, lovászfiú, csillés, vájár, újoncoktató, diszpécser, biztonságtechnikai vezető, negyven évet dolgozott a vasasi Petőfi-aknán, ahonnan 1986-ban ment nyugdíjba.

 

Gazsi bácsi élete nem mindennapi történet. Himesházán született, gyermekkorát is ott élte. Édesanyja fiatalon meghalt, de szerencse a szerencsétlenségben, hogy édesapja második házassága jól sikerült, így mostohaanyja úgy nevelte őt is, mintha saját gyermeke lett volna. Tizenhét éves korában, 1945 őszén kezdődtek életének egyik legnagyobb megpróbáltatásai. Himesházára hatvan bukovinai csángó családot telepítettek be, az onnan kitelepített hatvan német származású család helyére. Sajnos Gazsi bácsi és családja is beleesett a kitelepítettek közé, és így pár óra leforgása alatt elveszítették minden vagyonukat. Éjjel 2 órakor álmunkból ébresztette őket a karhatalom, akik azonnali hatállyal kitelepítették őket, csak annyi holmit vihettek magukkal, ami egy bőröndbe elfért, a házukat és minden ott maradt értéktárgyukat egy betelepített csángó család kapta meg, miközben ők nincstelenné váltak, csak az életüket hagyták meg.

Még aznap éjjel Himesházáról Pécsváradra kellett gyalogolniuk (kb. 20 km), ahol vagonokkal szállították őket Pécsre egy katolikus tulajdonban lévő iskolaépületbe, amit az akkori hatalom, internálótáborként használt. Az elszállásoltak között voltak szovjet és német katonák, és mindenféle számkivetett emberek. Másnap már a szovjetek számára fenntartott Pécs melletti Trisz-pusztai sertéstelepre vitték őket, ahol kényszermunkát végeztettek velük. Pár hét múlva már a sáregresi hídhoz vitték őket vasutat építeni, ahol  akaratuk ellenére dolgoztatták őket. Ezt a munkát három hónapig végezték, amikor megtudták, hogy hamarosan ki akarják deportálni őket Németországba, de ezt már nem várták meg, mert az első adandó alkalommal megszöktek, és az eddig együtt dolgozó sorstársak a szélrózsa minden irányába szétszóródtak. Gazsi bácsi rokonoknál, nagyszülőknél és a békén hagyott német származású embereknél tudta meghúzni magát egy ideig, míg el nem múlt a vész. Ez az idő, ami kb. fél évig tartott, egyszer csak véget ért. Mostoha- anyja javaslatára, aki vasasi péknél dolgozott, és tudta, hogy ő ért a lovakhoz, beajánlotta egy fuvaroshoz, így kapott munkát Vasason egy bizonyos Marton József nevű fuvarosnál, akinél 80 Ft fizetést, szállást és kosztot kapott. Lovas kocsival szállították a fát, a szenet, és a bort. Egy alkalommal, mikor Hosszúhetényből hoztak egy hordó bort a szomjazó bányászoknak, egyik velük utazó sváb gráner mondta neki: „Te, gyerök, hát te mé’ nem gyössz le a banyaba dógózni? Azok jól keresnek ám, meg ott sok sváb embör van, jó kigyüssz velük.” Gazsi bácsi hallgatott rá, és mivel fuvarozásai alkalmával is már összeismerkedett sok bányásszal, és ők is invitálták őt, hát rászánta magát, és tizenkilenc éves korában lement a bányába dolgozni. Az akkori DGT (Duna-Gőzhajózási Társaság) elég jól megfizette dolgozóit, kezdő fizetése csillésként 650 forint volt, ami az akkori viszonyok közt jónak számított. Hamarosan kapott a bányától egy szolgálati lakást a D utcában, ahová el tudta hozni nagymamáját és húgát is. A bányánál volt lehetőség a továbblépésre. Mivel csak hat elemije volt, ezért először el kellett végeznie a hiányzó két osztályt, hogy meglegyen a nyolc elemije, amiben Huba János tanár úr volt a segítségére. Ezután már elvégezhette a segédvájári, vájári iskolát, majd hamarosan a bányaipari technikumot is. Vájárként már 3000 forintot keresett. Így már megvolt minden alap ahhoz, hogy gondolhasson a családalapításra. Későbbi feleségét, Ilonka nénit, lent a bányában ismerte meg, ugyanis abban az időben még nők is dolgozhattak a bányában. 1954 őszén nősült, négy lánygyermekük, nyolc unokájuk, és mára már négy dédunokájuk született. A ’70-es években diszpécser, majd később a biztonságtechnikai és újoncoktatói osztályon dolgozott, 1986-ban innen ment nyugdíjba. Nyugdíjaséveiben a kert művelése, a ház szépítése és az unokák okoztak örömet neki. Sajnos az utóbbi években egészségi állapota nagyon megromlott, ezért csak otthon tud tartózkodni, ápolásban a lányai vannak segítségére.

 

U.I.: Ezt a riportot március 19-én szombaton készítettem Gazsi bácsival. Akkor megbeszéltem vele, hogy a következő héten jelentkezem a kinyomtatott riporttal, hogy tudja elolvasni a cikket az újságba való megjelenés előtt, ugyanakkor szerettem volna még egyszer kezet rázni vele, mivel már lehetett tudni, hogy kevés ideje van. Sajnos ez már nem sikerült. Pár nappal a riport elkészítése után kaptam a szomorú hírt, hogy 2016. március 23-án éjjel 88 éves korában csendesen elhunyt. Temetése 2016. április 7. 13.30-kor lesz a vasasi temetőben. Családjának őszinte részvétet kívánok, magam és a szerkesztőség nevében, neki pedig egy utolsó Jószerencsét!

Bocz József

Comments

comments