Egy somogyi fiú Amerikában

 

Szinte nincs is olyan család Magyarországon, akinek valamilyen ismerőse ne élne külföldön, és ez mifelénk sincs másképp, egy volt általános iskolai osztálytársam Novák József is, aki valamikor Somogyban lakott a felső telepen. Ő szintén azok közé tartozik, akik új otthont találtak maguknak más országban, más kontinensen. Érdekelne, milyen volt az életük kivándorlásuk kezdetén, és milyen napjainkban?

– Mikor költöztél ki Amerikába, és miért, elmondanád utazásod történetét?

1982. december 15-én érkeztünk az USA-ba, hármasban – Györgyivel, a feleségemmel, és az akkor hat hónapos Eszter lányunkkal. A szüleim és a testvéreim már itt éltek. Nem velük jöttem, mert én úgy éreztem, hogy a hivatásom a szülőföldhöz köt. A teológián tanultam akkor. Az történt, hogy egy hosszabb ideig Magyarországon tartózkodó misszionáriussal barátságot kötöttünk. Úgy ismertük meg, hogy amikor az amerikai Athletes in Action benevezett egy nemzetközi bajnokságra, amit történetesen Pécsett szerveztek, ő is tagja volt ennek a keresztény sportolókból verbuvált csapatnak. Mivel Györgyi jól beszélt angolul, nekem meg kapcsolataim voltak, a mérkőzések között programot szerveztünk nekik. Elvittük őket több Pécs-környéki egyházhoz is. A döntőre, amit a magyar válogatottal játszottak, annyi szurkolóra tettek szert, hogy a Dunántúli Napló is megjegyezte: többen kiabáltak a nézőtérről az amerikaiakat serkentgetve, mint ahányan a magyarokat nógatták. Megnyerték a bajnokságot (a magyarok mellett a lengyel és – ha jól emlékszem – még a szovjet válogatott is vereséget szenvedett tőlük). Nem csoda, ezek a fiúk egyébként profi sportolók voltak, általában egyetemi csapatoknál játszottak. Nyaranta összeálltak, és a sport révén olyan országokban is megjelentek Jézus Krisztusról vallást tenni, ahol keresztény hitük miatt hátrányt szenvedtek olykor még a sportolók is. Szóval, így ismerkedtünk meg több amerikai sportolóval, akik közül Steve Bécsben talált munkát az egyetem után, mint újságíró. Amikor Magyarországra jött, a vendégünk volt. Egyszer a határon megkérdezték tőle, hogy hol volt szálláson, mire ő megmondta az igazat. Hamarosan behívtak a Szabadegyházak Tanácsának a központjába (ez a kisebb, új-protestáns felekezeteket ellenőrző ernyő-szervezete volt az Egyházügy Hivatalnak), és ott „kedvesen” figyelmeztettek. Steve is bátorított, hogy mivel úgy is egyedül maradtam a közvetlen családomból otthon, menjek ki utánuk az USA-ba. Elhatároztuk, hogy megpróbáljuk. Útlevelet kérünk mindhármunknak, és ha megadják az engedélyt, azt jelnek vesszük arról, hogy nem vétünk az Úr és a hivatásom ellen. Akik emlékeznek azokra az időkre, tudják, hogy teljes családok nemigen mehettek nyugatra, főleg, ha megfigyelés alatt volt valaki. Arra is ígéretet tettünk Istennek a társammal, hogy – amint lehetőségünk lesz rá – folytatjuk a lelkipásztori szolgálatra való felkészülést, és megkeressük a módját annak, hogy a magyarság körében dolgozzunk.

A hosszú repülőutat végig síró Esztikémet nadrágszíjjal kötöttem egy párnára; tényleg menekülteknek nézhettünk ki, amint jó sok késéssel megérkeztünk New Yorkba. A csatlakozást lekéstük, de kaptunk egy szállodai szobát, ahol az éjszakát tölthettük. Összesen 100 dollárunk volt, amiből ötvenet az első este elköltöttünk vacsorára, popsi kenőcsre, és mindenféle „kegyszerekre” a lányunk elhallgattatásáért. A családunk Oregon államban élt, ott telepedtünk le, és ott adtuk be a kérvényeket a letelepedéshez is.

Miután késő éjjel megérkeztünk, az édesapám kérte, hogy menjek el vele a templomba, ami egészen közel volt, hiszen a szomszédságában laktak, az egyház takarítói lévén. A hatalmas épületben felvezetett a karzatra, és ezt mondta: „Itt álltam, fiam, amikor Isten azt üzente nekem, hogy ne aggódjak értetek, mert hamarosan együtt lesz a család, hogy Őt szolgáljuk újból. Most adjunk hálát Neki azért, hogy az ígéretét beváltotta. Imádkozzunk, hogy mi is azt tegyük, amit Neki ígértünk!” Az apukám ugyanis csak egyszer mondta nekem, még Magyarországon, hogy tartsak velük. Nemleges válaszomat elfogadta, soha többet nem unszolt. Csodáltam is, hogy ő, aki addig még a Balatont sem látta, hogyan veszi a bátorságot egy ilyen úthoz, és hogy van szíve engem otthon hagyni? Egyszerre kiderült, hogy ez az össze-vissza történet egy szálon függ, mint az is, hogy amit hitben kezdtünk el, azt úgy kell folytatni is.

– Milyenek voltak az első évek, miből tudtál megélni, könnyű volt munkát találni?

Rettenetesen nehéz volt. Az első hónapok minden napja annyi újdonságot kínál, hogy az ember szinte nézőként él valami furcsa álomvilágban. Ebből az állapotból, amit „Culture shock”-nak mond a pszichológia, kíméletlen a felébredés. Gyöngyömet a honvágy kínozta, engem meg a tehetetlenségem. Csak néhány más magyar volt a környéken, akikkel beszélgethettem, én, aki lelkipásztornak készültem. Amikor találtunk valakit, aki a felszínesnél mélyebbre is merészkedett velünk a kapcsolattartásban, azt hitte, hogy ha kiabálva beszél, attól én jobban megértem. Egyszóval, kegyetlenül megalázónak találtam az egészet, pedig csak arról volt szó, hogy errefelé nem az én nyelvemen beszélnek. Egy ideig a szüleimnél laktunk, azután külön költöztünk egy ikerlakásba, ahol a tulajnak dolgoztam a lakbérért. Györgyi egy idős nénit ápolt. Takarítóként folytattam egy áruházban. Egy idős magyar bácsi nyugdíjba ment, és az ő segítségével kaptam meg az állást. Éjjel ott, nappal pedig egy kárpitosnál folytattam. Ez így ment három évig. A korábban említett Steve közbenjárásával sikerült felvételt nyernem egy portlandi egyetemre, ahol az igazgató elengedte a tandíjat az első évre. Washington államból jártam át a határon az előadásokra; nappal tanultam, éjjel takarítottam, hajnali kettőtől teherautón tejtermékeket hordtam ki, és ehhez a második évtől egy tanársegédi állás is hozzájött még. Otthon olyan szinten tanították a bibliai nyelveket, hogy gyenge angoltudásommal megpályáztam az Újszövetség Tanszéken hirdetett görög tanári állást, és felvettek. Györgyi is tanuláshoz fogott. Az első másfél évtized tulajdonképpen azzal telt, hogy az egyikünk tanult, a másik dolgozott. Ezt felváltva csináltuk azóta is többször. Györgyi vigyázott más gyerekeire is, nyitottunk pékséget, már a lelkészi állás mellett elmentem éjjel is dolgozni… A tanulást befektetésnek tartottuk, és így utólag, nem jártunk rosszul.

Az volt a tervem, hogy visszamennénk Európába tanítani. Éppen akkortájt állt össze a tanári csapat egy teológiai intézethez Hollandiában, ami a kelet-európai országokból képzett volna hallgatókat. Európába készültünk, de Kaliforniába hívtak, az Amerikai Magyar Baptista Gyülekezethez, bemutatkozó látogatásra. Áprilisban volt 26 éve, hogy lelkipásztori szolgálatba álltam a Los Angeles melletti Alhambrában. Egyesek szerint rekordokat döntünk, mert ilyen sokáig nem szoktak egy helyen szolgálni a lelkipásztorok. Én hiszem, hogy pontosan erre készített fel Isten. Magyar családok felé szolgálhatunk, akik pontosan azokkal a kihívásokkal néznek szembe, amikkel mi találkoztunk annak idején. Nehéz, de gyönyörű, különös és fontos feladatokkal kellett megbirkózni, és ez így lesz ezután is.

– Az Amerikaiak könnyen befogadják az idegeneket?

Attól függ. Ez egy földrésznyi ország. A történelmét az „idegenek” alakítják ma is. A bevándorlók ide hozzák minden reménységüket, tudásukat, energiájukat, tapasztalatukat, de hozzuk minden bajunkat is. Az USA bizonyos részein, általában a „széleken” könnyebb az idegeneknek a kezdés, de később már ők is olyan vidékekre húzódnak, ahol az élet nyugisabb, ahol nem idegtépők a változások. Említettem, hogy Oregonban nagyon nehezen értették meg angolomat (most is somogyiasan mondom), de szívesen láttak minket, fehéreket, mert éppen akkortájt egy indiai szekta tevékenysége szította az idegenellenességet. Los Angeles környékén már többen beszélnek más nyelvet, mint az angol. Most megint a feleségem mögött kullogok, aki a spanyollal vitézkedik. Az idegengyűlölet, mint olyan viszont idegen az amerikai közgondolkodástól. Ezt a társadalmat bátor, ha tetszik vagány bevándorlók alakítgatták mindig a hozott anyaggal; a megállapodottságot újabb hullámok ébresztgetik, olykor ijesztik jobb belátásra.

– Sok magyar van ott, ahol élsz, magyarul beszéltek egymással?

Közel 100 ezren vagyunk itt, Dél-Kaliforniában, de ez nem jelent semmit. A későbbi és nagyobb hullámokban érkezettek (56 után, vagy az erdélyiek a 90-es évek elején) mentalitása különböző. Míg a szlávok, a dél-európai, és főleg a távol-keleti népek bevándorlói együtt birkóznak meg a kezdeti nehézségekkel (és ez így volt a múlt század elején érkezett magyarokkal is), a szocializmusból menekült magyarok függetlenek. Ezt sokunk a számlánkra írják, negatíve minősítve önmagunkat. Én úgy vélem, hogy az embert nem helyes akkor ítélni, amikor bajban van. Az amerikai magyarság készsége és képessége a beilleszkedése és az értékteremtésre messzi nagyobb és pozitív érték, mint a gyakran szemünkre rótt nyakasság, netán önzőség. Nem otthonról, az e tekintetben vesztes oldalról nézve, szerintem, a magyarság „krémje” vágott neki a világnak, és az eredmények őket igazolják.

 

– Amerika, valóban egy demokratikus és szabad ország, ahogy a filmekben is látszik?

Amerikát Hollywoodon át nézve nem lehet megérteni. A siker-filmeket Andy Vajna félék csinálják. Vele most az otthoniak is megismerkedhetnek. Éppen annyi köze van Amerikához, amennyi a magyar valósághoz. Volt persze egy Vajnánál meghatározóbb, és művészileg értékesebbet alkotó magyar jelenlét is Hollywoodban, ami nélkül aligha maradt volna fenn az országalapítók idealizmusa, a jó értelemben vett szabadság és demokrácia. Ennyit a filmekről.

Igen, itt törvényes demokrácia van. Az adófizető szavaz (mostanra a nő és a fekete is). Akármilyen magasból is helyére teszi a csibészt a törvény (de védi is, amíg csak döntő súlya nincs a vádnak). Sziruposnak tűnhet, de sok igazság van abban, hogy nagyon hamar „amerikaivá” lehet bárki, aki megismerkedik az Alkotmánnyal. Nálunk nem változtatgatják, hanem hozzá tesznek, de csak akkor, amikor annak a szükségességét mindenki belátja már.

Hogy szabad-e, azt én nem tudom megmondani. A törvényes keretek olyan jók, hogy nekem még semmi gondom nem volt megtenni azt, amit szerettem volna. Elképzelem, hogy akik a határokat feszegetik, azoknak nem elég ez a törvényes tér. A szabadság vehet olyan irányt is, ami már nem szolgálja a közjót. A modern, nyugati társadalmak ebben a kérdésben veszélyes irányt vettek – lásd, az írországi népszavazás eredményét – de az én meggyőződésem azt diktálja, hogy inkább éljünk tágasabb térben normálisan, mint szűkülőben, úgy se. A világ jelentős részében felülről szűkítik a tömegek életterét. A „keleti nyitás” mögött az lehet, hogy egyes magyar vezetők hatalmi ambícióinak imponál az, ami illiberális. A szabadságtól, a nagyobb szabadságtól pedig nem kellene félni, csak attól, hogy vissza ne éljünk vele.

Egy itt látogató magyar ismerős egyszer megjegyezte, hogy „milyen prűd ez az Amerika.” Tele tömi szeméttel a világot, ugyanakkor erkölcsről prédikál folyton. Hát tessék megmagyarázni egy ilyennek, hogy a szemétnek, és az erkölcsnek ugyanúgy nem csak „adója,” de „vevője” is van. Állítólag, Los Angeles megye másik végében működnek a pornó stúdiók (vannak ott is magyarok, mint hallom), amiknek a termékeit itteni tévén én még nem láttam, de néhány éve otthon járva, barátaink készülékét kapcsolgatva, akaratom ellenére megtaláltam. Mégis mondom, inkább az legyen a problémánk, hogy szemét és erkölcs, egyaránt kínálatra kerül, mint az, hogy mindent a politikai hatalom adagol. Maradjon a „vevő” dolga, hogy mivel él! A társadalom is viselkedhet felnőttként, csak engedjék!

 

– Meg tudnád fogalmazni, miben más az amerikai élet és gondolkodásmód, mint a magyar?

Erre csak közhelyekben lehet válaszolni, de hát ez az igazság. Az amerikai praktikus, a magyar azt gondolja, hogy praktikus. A magyar mérlegel, az amerikai nagyvonalú. Az amerikai hangos, a magyar is, ha részeg. Te, mint zenész, érted: itt dúrban, ott mollban éneklünk, amikor szívből száll a dal. Egy kicsit mélyebben már, az amerikai taníthatóbb, de lustább, mint a magyar. Így, ha ötvöződik ez a kettő, akkor a jónak, de a rossznak is a legjavával van dolgunk.

– Jelenleg mivel foglakozol, mi a munkád?

Lelkipásztorként szolgálok egy amerikai magyar baptista közösségben. Igyekszem naprakész lenni úgy a magyarországi, mint az itteni eseményekben. Bizonyos értelemben takarékra kellett tennem magam, mert rák-túlélő vagyok. Szeretnék bölcsebben élni, kevesebbet szerepelni. Menekülök a betokosodástól, ezért muszáj tanulnom, és még a pihenésünket is úgy tervezi meg Gyöngyöm, hogy minél többet lássunk a világból, ahol Isten törvénye szerint élni olyan jó és szép! Le vagyok maradva rettenetesen a doktori tézis megírásával, amiben világnézeti kérdésekkel foglalkozom. Most éppen ezen kellene dolgoznom.

A feleségem szakápolóként dolgozott egészen idáig egy megyei (állami) kórházban, ahol biztosítás nélküli rákbetegeket kezelt. Most ugyanott adminisztrátor. Csak Istennel és Gyöngyömmel volt lehetséges ezt az utat végigjárni. Tanácsolom is minden legénynek, aki emigrálásra gondol, hogy ezt csak Isten segítségével és egy derék magyar feleséggel lehet jól csinálni.

– A családodról és terveidről mondanál pár szót?

Született egy fiúnk is, Benjámin, pont akkor, amikor a legterhesebb volt az életünk. A családban, természetesen, magyarul beszélünk, és így a már felnőtt Esztink és Ben is jól beszélik az anyanyelvet (a gyülekezetben is minden családnál így van ez, nincs külön nyelviskolánk). Eszter tanárnő. Fekete gyerekekkel és családokkal foglalkozik egy nagyon szegény részén a megyének. A vejem amerikai, de már megtanult magyar srácnak lenni. Benjámin Magyarországon él, újságíróként dolgozik. Ő kicsi korától kezdve élvezettel tanult Magyarországról. A ráckevei kofa se vette észre, hogy látogatóban van otthon a gyerek. Hazament, hogy Iványi Gáboréknak segítsen pénzt gyűjteni, amikor a politika halálra ítélte az egyházukat és a segélyszolgálatukat. Megégette magát, mert neki sem sikerült a politika útvesztőiben értelmeset csinálni, de nem adta fel. Maradt. Na persze, az is hozzátartozik a történethez, hogy a szíve másért is odaköti. Hálás vagyok a családomért; büszke vagyok a gyerekekre, mert jobban csinálják azt, amit én is szerettem volna tenni.

Egy ideig azt gondoltam, hogy az aktív évek után hazamegyünk majd, és ha lesz rá erőnk meg igény, amit tanulhattunk, azt felkínálnánk otthon is. A lelkész-képzés egy olyan terület, ahol – eddig úgy láttam – elsősorban is a tapasztalataimmal hasznos lehetnék. Talán rosszul érzékelem, talán pontosan így van, nem tudom, de mintha a mai Magyarországon mindenki mindenkinél jobban tudna mindent. Ez engem elkeserít, mert hallom az elégedetlenkedéseket, meg a haszontalan panaszkodást is. Gőzöm nincs arról, hogy mit vár Isten tőlem, ha a szolgálatunknak itt vége szakad. Szerencsére annyi a tennivaló, hogy töprengésre nincs idő. Ha megélem, és itt maradunk öregségünkre, akkor elolvasom a könyveket, amikre most nem jut időm, leírom, amit szeretnék hátrahagyni, rendben tartom a kertet, és szeretgetem az életet, elsősorban az embereket, azok között is a családomat. Ha hazamennénk? Hát ott is csak így lenne, nem?

A legfontosabb, amit szeretnék elmondani, amivel tartozom a somogyiaknak, nem az, amit magamról meséltem. Tudom, hogy Isten vezetett, ő adott erőt és próbákat, mindig azt, amire éppen szükségem volt. Ennek az isteni vezetésnek az első állomása a gyermekkorom volt, amit az alsó -, majd a felsőtelepen töltöttem. Otthon járva, látom a változásokat, sok minden idegen már. Most, áprilisban is „hazamentem,” hogy a hálámat tudatosan is ébren tartsam. Az általános iskola sportpályája előtti kapunál álltam meg, mert nem ismerek már senkit a telepen. Végigpásztáztam a lerobbant házakat, az otthonokat, amikben valamikor a Kovácsék, Böröczék, Perneckerék, Horváthék, Joszték, Szabóék és a többiek, rokonaim és mi éltünk. Gondoltam a tanárainkra. A helyi baptista gyülekezetre, az iskolára, a bányász családokra, a Gyümire és a könyvtárra, a szerda esténként játszott recsegő zenére a kultúrháznál, Tutu bá’ harmonikázására az alsó telepen, és sorolhatnám a részleteket, amikből összeállt gyermekkorom gyönyörű világa. Ami jót én ott kaptam, mindazért nem csak Istennek tartozom hálával, de az embereknek is, akiktől azt kaptam, kaptuk kiscsikó korunkban. Mit is mondhatnék? Köszönöm. Köszönöm!

 

Comments

comments