Egy somogyi pedagógus élete, 4. rész

 

Nyugdíjas évek.

 

1984-es tanév végén mentem nyugdíjba a somogyi iskolából. Ősszel azonban már ismét gyerekek között voltam, a gyárvárosi általános iskola III. osztályában helyettesítettem. Ekkor ért az a felkérés Kós Lajos részéről, hogy kezdő tanítók részére vezessek egy bábtanfolyamot. Ezt csak úgy vállaltam, ha osztályban taníthatok, és saját csoportom is lehet. Ez a következő évben, az Apáczai Csere János Nevelési Központban valósulhatott meg. Először a II. sz. iskolában tanítottam biológiát, és a napköziben kézműves foglalkozást vezettem. Majd a NEVKO művelődési osztálya alkalmazott, mint főállású bábos. Saját kis műhelyemben készítettem a bábokat, és a nagy iskolaközpont műhelyéből minden szükséges technikai eszközt megkaptam. Férjem halála után napjaim nagy részét ott töltöttem, ott ebédeltem és uszodába is jártam. A bábcsoportom a „Hétszínvirág” nevet kapta. A munkám eredményes volt, és a nevem is ismertté vált a szakmában. Legsikeresebb szerepléseink voltak, a Kárpátmedencei Bábfesztiválon Budapesten, és Zánkán az országos bábfesztiválon, ahol a csoport egyik tagja, Véghelyi János Vitéz Lászlóval való játékával országos első helyezett lett. Legbüszkébb arra a dicséretre és kézfogásra volt, amit az ország híres bábművészétől, Kemény Henriktől kapott. Az országjárást ezzel a csoporttal is folytattam, ezen kívül megmaradtak a télapós szereplések, éveken keresztül. Munkanaplómban gyűltek az oklevelek és a dicséretek.
Szeretném megemlíteni a számomra kedves, de a szokásostól eltérő előadásokat. A Csongor és Tünde mesejáték bábujai különösen szépek voltak, a díszletek működtetése is egyedi volt (almafa). A kék kutya története a kiközösített gyerekekről szólt, és az egyik előadást a Bóbita Bábszínházban tartottuk. A Bányapalota című játékunknak az volt az érdekessége, hogy a gyerekek kinyújtott kezét használtuk paravánnak.

A bábozás nem csak játékot és szórakozást jelentett a gyerekeknek, hanem fontos nevelő hatása is volt. Egymást segítő, értékelő közösséggé váltak. Szerették a bábukat és általában vigyáztak is rájuk, tudták, hogy a bábuk alakjában ők nevettetik meg vagy gondolkodásra késztetik a közönséget. Volt olyan csoport tag, aki gyönyörűen beszélt a paraván mögött, de a tanórán a verset nem merte elmondani. Ez a félelme fokozatosan megszűnt.

Közben gyarapodott a családom, megszülettek az unokáim, összesen hat, három Pesten, három Pécsett. Szerettem velük foglalkozni, vittem őket színházba és különböző szakköri foglalkozásokra. Volt, hogy nálam tanultak. Mára már kinőttek a kezem alól, örülök, ha telefonon megkeresnek.

12 év múlva, 1996-ban, olyan helyzet állt elő, hogy a művelődési házak, ill. osztályok nem alkalmazhattak nyugdíjas munkaerőt. Ekkor a Reformátos Gimnázium és Kollégium általános iskolájába kerültem, mint bábot tanító nevelő. Itt a csoport neve „Barátság” volt. Ővelük óvodákban, és művelődési házakban szórakoztattuk a közönséget. Főleg a Petőfi Sándor Művelődési Házban jártunk többször, ahol rendszeresen, nagy ünnepek alkalmával, és a nyári táborokban kézműves foglalkozásokat vezettem. Nagyon ügyesek voltak a gyerekek, szebbnél szebb alkotások születtek, amelyeket a foglalkozások végén kiállítottunk.

80 éves koromig foglalkoztam a gyerekekkel, akkor lehetőség nyílott egy életmű kiállítás megrendezésére, a Petőfi Művelődési Házban, amelyen a bábok megmaradt része, és virágképek szerepeltek. A kiállítást rövid összefoglaló előadással vezettem be. Még abban az évben a nyugdíjas klubban is tanítottam virágkép készítést. A Nevelési Központban is megrendezhettem hasonló kiállítást, ahol nemcsak az én bábuim voltak, hanem a pécsi és megyei bábosok legszebb alkotásai, valamint Kós Lajos egy-két válogatott munkája is. Bábos pályám befejezéséül előadást tartottam Kós Lajos munkásságáról, és a bábozás jelentőségéről.

Életem utolsó harmadában, összetalálkoztam diákkori ismerősömmel, Szervei Miklóssal, aki a háború előtt katonatiszt volt, majd az orosz fogság után több helyen dolgozott, a baromfifeldolgozóból mint csoportvezető ment nyugdíjba. 1991-ben a pécsi Székesegyházban házasságot kötöttünk. 15 évet éltünk együtt, unokáimnak szerető nagyapja lett.

Most ismét egyedül élek, de nem vagyok magányos. Szerető családom segítségére minden gondomban számíthatok. A régi emlékek is körülöttem nyüzsögnek, amikor fel-felnyitom az albumjaimat és elgondolkodom az egykor átélt eseményeken.

 

Comments

comments