Egy somogyi pedagógus élete. 3.

 

 

Vissza Somogyba

1955: szeretet erő és bizalom volt bennünk, mikor minden támogatás nélkül elkezdtük önálló életünket Somogyban. Kaptunk egy szép három szobás lakást, amit igényünk szerint felújítottak, a lakáshoz nagy kert is tartozott. Az épület másik felében az óvoda működött. Férjemet az általános iskola igazgatójának nevezték ki, én a gyárvárosi iskolában kaptam beosztást, mint úttörővezető, de tanítottam az ötödik osztályban matematikát is.

1956-ban a somogyi iskolából disszidált egy alsó tagozatos tanítónő, ekkor én kerültem a helyére. Szerettem a kicsiket tanítani. Nincs még egy olyan foglalkozás ahol annyi szeretetet kap az ember, mint az iskolában. Jenő délutánonként a művelődési házban, mint mozigépész dolgozott, később a Kodály Zoltán Művelődési Ház igazgatója lett. 1959-ben született Laci fiam, őmellé egy gondozót kellett fogadnom, mert a közelben nem volt bölcsőde és a szülési szabadság 3 hónap volt. Ebben az időben kezdtük a lakást bebútorozni és színházbérletünk is volt. Volt egy olyan osztályom, amelyet elsőtől nyolcadikig vezettem. Olyanok voltak, mint a saját gyerekeim, nagyon szerettem őket. Ez azért volt lehetséges, mert amikor ők negyedikesek voltak, beiratkoztam a pécsi Tanárképző Főiskolára, és egyszerre végeztünk. Ettől kezdve a felső tagozaton tanítottam földrajzot és biológiát.

Amit tanultam, szerettem volna a gyerekeknek is átadni.

Mindegyik osztályommal országjáró kirándulást szerveztem. Általában az első helyen Budapest állt, sok élményben volt részük a gyerekeknek. Csak a legfontosabbakat említem, Országház, Állatkert, Vidámpark, Széchenyi fürdő, csónakázás a városligeti tavon, cirkusz és színházlátogatás. A következő években hazánk nagy tájaival és egy-egy nagyobb várossal ismertettem meg a tanulókat. Például; Nyugat-Dunántúl, Kőszeg és Sopron. Északi Középhegység, Ózd, Eger, Lillafüred, Aggtelek. Nagyalföld, Szeged, Debrecen. A sorrend változó volt. Autóbusszal és vonattal utaztunk. Szálltunk diákszállóban, panzióban, híres szállodában. Az étkezést étteremben, vagy önkiszolgáló étteremben oldottuk meg. A menüt rendszeresen előre megrendeltem a gyerekek kívánsága szerint. De így is akadt, aki válogatott, mert „anyikám nem így készíti”. Fogadtam idegen vezetőt, vagy én ismertettem a nevezetességeket, de olyan is volt, hogy egy-egy tanuló itthon, útikönyvből felkészülve mutatta be társainak a város híres épületeit. Osztálytalálkozón mesélték, hogy egyes helyekre, azóta sem jutottak el.

A Kádár rendszer nagy gondot fordított arra, hogy minden iskolának legyen úttörő csapata. Az ott folyó munkát rendszeresen ellenőrizték. Minden tanuló úttörő volt, az osztályfőnökök rajvezetők, és én voltam a csapatvezető. Az úttörőcsapat munkája nagyban függött a mindenkori vezető egyéniségétől, szervezőképességétől. A somogyi csapatot 1957-ben vettem át, mint 330 számú Petőfi Sándor úttörőcsapat, majd 1958-tól, mint 330 számú Pernecker István úttörőcsapat vált ismertté. 1959-ben megkaptuk a „Kiváló munkáért” feliratú vörös selyem zászlót. A csapat legkiemelkedőbb területe a táborozás volt. Szervezésében az egész somogyi bányatelep részt vett. Az apukák év közben elkészítették a tábor felszerelését (kerítés, táborkapu, zászlótartó, levélszekrény). Az anyukák finom gyúrt tésztákat készítettek és dobozolták. Majd a táborkezdés előtt egy héttel, teherautóval Balatonfenyves alsóra szállították tábor kellékeit. A sátrak felállításával, a mosdók előkészítésével, a főzőhely kialakításával várták a gyerekeket. Amikor megérkeztünk a vonattal minden készen volt. Történt azonban olyan is, hogy az éjjeli vihar darabokra szakította a sátrakat. Ilyenkor az ifjúsági tábor sietett a segítségünkre. Szerencsére, férjem ott volt gazdasági vezető. Sokat köszönhetek dr. Muray Györgynek, aki a gyerekek egészségére ügyelt és Gerber Károlynak, aki az éjszakai nyugalmat biztosította. 14 napos táboraink voltak, a középső vasárnap a látogatás napja volt, amikor a szülők meggyőződhettek arról, hogy gyerekeik jó kezekben vannak, és élményekben gazdagon töltik el ezeket a napokat. Azt hogy a táborvezetés valójában milyen nagy felelősséget jelent, most érzem igazán. A somogyi gyerekek Fenyvesen kívül, ebben az időben Hertelenden is táboroztak. Én több tábort vezettem bábos gyerekeknek, bábos felnőtteknek (ezek oktató és minősítő táborok voltak) Rajvezetőként dolgoztam irodalom és rajzos táborban is. Gyermekeink vagy velünk voltak, vagy a nagyszülőknél vagy rokonoknál nyaraltak.

Amikor beköszöntött a szeptember, mindig megkezdődött a komoly iskolai munka. Férjem ezermester volt és a tanításon és egyéb iskolai tevékenységen kívül, brigádot szervezett az apukákból és a régi iskolában lecsiszolták a padokat, javították az ajtókat, ablakokat. 1964-ben új iskolát avattunk. Amíg elkészült, különböző helyiségekben próbáltunk tanítani, például a falusi iskolában felváltva, délelőtt és délután, üres falusi házban és a kocsmával egybe épített művelődési házban. Ott a részeg ember hangja erősebb volt, mint a tanáré. A nyolc osztályterem helyett hat épült, hiányzott a tornaterem és a szertár, az építési hatóság nem vette figyelembe a pedagógusok elképzeléseit. Az új iskolának általában örültek az emberek.

Egy alkalommal a férjem azzal jött haza az igazgatói értekezletről, hogy le kell mondanom az úttörő vezetésről Miért?- kérdeztem csodálkozva. Azért mert az igazgatói állás és az úttörő vezetés nem ajánlott egy családban – volt a válasz. Ugyanez történt, amikor szakszervezeti bizalmi voltam, bár eredményeimet elismerték. Nem irigylésre méltó helyzet, igazgató feleségnek lenni.

Gondolkodtam rajta, hogy hogyan tovább, hol kamatoztathatom kreativitásomat, ötletességemet és szervezőképességemet. Gyermekkori emlékek hatására, a bábozásnál kötöttem ki. Abban az időben költözött Pécsre a Bóbita Bábszínház későbbi vezetője Kós Lajos. Nagy lendülettel, ügyességgel és elhivatottsággal kezdett hozzá a munkához. A Népművelési Osztály keretében beindította a bábos továbbképzést az általános iskolai tanároknak. Tőle tanultam meg az alapokat, a bábkészítés technikáját és a rendezés szabályait. Hamarosan saját ötleteimet felhasználva készítettem a bábokat, bevonva az osztályom jelentkező tagjait. Segítségemre volt Bor Jánosné, aki csodálatos fakanál bábokat készített az egyik darabhoz. Később kesztyűs figurákat készítettem. A mozgatás technikájának megtanulása után, egyszerű kis darabokat kezdtünk előadni. A kezdeményezésnek a vártnál nagyobb sikere volt. Az iskolai csoport mellett, a Művelődési Házban is indítottam egyet, Fekete gyémánt néven. Az előadásokat legelőször az óvodásoknak és a kisiskolásoknak tartottuk. Abban az időben az üzemeknél szokássá vált a télapó ünnepélyek tartása. Mikor hírét hallották, hogy mi aktuális műsorral rendelkezünk, egymás után jöttek a meghívások. Például a Nagy Posta, a rendőrség, a Városi Tanács, a Tanárképző Főiskola. Üzemi autók jöttek értünk, a gyerekek mindig kaptak ajándékot a szereplés után. A kezdeti előadások közé tartozott a különleges bábok tánca, amelyeket kúp alakú, fejre rögzíthető bábokkal adták elő. A gyerekek paraván mögött keringőztek, változó színű megvilágításban. Megtanultam és megtanítottam a bábos figurák különböző fajtáinak elkészítését. Legkedveltebbek voltak az árny és marionett figurák. Például: árnyjátékban a „Rege a csodaszarvasról”, a „Toldi”, a „Harkányi gyógyvíz eredete”, a „Markazi vár diadala”, amiért külön dicséretet is kaptunk. A marionett figurák közül sikeresek voltak az „Erdei történet”, a „Kiskondás” és a „Kutyacirkusz”. A Magyar Televízió „Esti mese” sorozatában, a „Másenyka és a medve” című orosz népmesét adtuk elő, színes árnyjáték feldolgozásban. Ugyancsak a televízió vasárnap délelőtti „Játszunk bábszínházat” sorozatában szerepeltünk a „Kutyacirkusz” darabunkkal. Ezzel az előadással országos versenyt is nyertünk. A Fekete gyémánt bábcsoport országos hírűvé vált. Meg kell említenem a „Vitéz László” darabokat is, legalább öt változatban készítettem el, a gyerekek kedvenc száma volt. Cigány bábcsoportom is volt, szép énekhangjukkal sikeresen szerepeltek, fegyelmezettek voltak az előadásokon és a megvendégeléseken is. Legnagyobb sikerük a cigány szülőknek tartott előadásukon volt. Sok minden tudnék elmondani a bábozás nevelő hatásáról is, de most nem ez a feladatom.

Közben férjem súlyosan megbetegedett, jobb oldalára megbénult. A betegségből lassan gyógyult, megtanult autót vezetni, és az iskolába is visszatért. Ekkor azonban már a munkabírása nem volt a régi. Az Oktatási Osztály felajánlotta a Vegyipari Kollégium nevelőtanári állását, amit ő elfogadott. Ekkor már Pécsett, a Bajcsy Zsilinszky utcában laktunk, innét jártam autóbusszal Somogyba tanítani. A gyermekeim felnőttek, Eszter mérnökként végzett, Laci fiam a rendőrtiszti főiskolán tanult tovább. Így éltünk férjem haláláig, őt 1985-ben temettük el. A fájdalomra, a munka volt a gyógyír, reggeltől késő délutánig a Nevelési Központban dolgoztam. Életemnek ez a szakasza ezzel lezárult.

Comments

comments