Egy somogyi pedagógus élete (II. rész)

 

Életem Budapesten

Temesi Jenőné, Éva néni Somogyi Általános Iskolai tanító, életének főbb mozzanatait idézi fel lapunk hasábján. A mostani második részben Éva néni Budapesti életét meséli el.

 

Amint említettem, 1950-ben szüleimmel Budapestre költöztünk. Itt hamar kaptam tanítói állást, a XIII. kerületben, a Pannónia utcai Hegedűs Gyula, általános leányiskolában. Először 3. osztályban tanítottam, majd napköziben dolgoztam.

Temesi Jenővel, a somogyi ismeretség szerelemmé vált. Mivel szüleim a további kapcsolatot az egyetem elvégzéséhez kötötték, egy év múlva felköltözött Pestre albérletbe, és beiratkozott a Tudomány egyetem bölcsész karára, magyar nyelv és irodalom szakra. Állást a Váci út 61-ben, az általános fiúiskolában kapott, mint magyar és testnevelő tanár. Mivel a családi megbékélés ennek ellenére nem jött lére, 1951-ben házasságot kötöttünk, a XI. kerületi Tanácson, és a Fehérvár úti református templomban. Először albérletben laktunk, majd szüleimnél kaptunk egy kis szobát. Kislányunk, Eszter, 1952-ben született, az Üllői úti klinikán.

Iskolai életemben is változás történt. Mint a legfiatalabb nevelő, megválasztottak úttörő vezetőnek. Az ismereteket a Csillebérci vezető táborban sajátítottam el. Amely, a DISZ (Dolgozó Ifjúsági Szövetség) vezetőségéhez tartozott. Szívesen szerveztem az ünnepélyeket, a szomszédos üzemekben a dolgozók köszöntését, és a tanulmányi versenyeket az iskolában.

Emlékezetes feladatom volt az Úttörők Országos Találkozójára való szervezés. Meghatározott vidéki csapatokkal vettem fel a kapcsolatot, az ő számukra kellett intéznem az utazást, a családoknál való elhelyezést, étkezést, és az ünnepségen való részvételt. Az is fontos volt, hogy olyan körülményeket biztosítsak, hogy a gyerekeknek emlékezetes élményben legyen részük. Sikerült!

El kell még mondanom, egy olyan találkozót, amely ritkán történik meg. Abban az időben fejeződött be a koreai háború, sok árva gyermek maradt. Egy részüket a magyar állam vette pártfogásba. Őket fogadtuk csapatom tagjaival a Nyugati pályaudvaron. A várakozási időt énekekkel töltöttük ki. Egyszer csak kinyílt a váróterem ajtaja és megjelentek a vendégek, fekete kabátban, fekete hajjal és fekete szemekkel. Mind egyformák voltak. Az ének azonnal abbamaradt, és csak nézték egymást szótlanul és kíváncsian, a világ különböző országaiban élő gyerekek. Intézetekben helyezték el őket, később többször meghívtuk őket teadélutánokra, hogy meséljenek országuk életéről és szokásaikról.

A budapesti tartózkodásunk legszebb idejét, a Margitszigeti napközis táborban töltöttük, minden nyáron. A sziget északi részén, közel az Árpád hídhoz helyezkedett el a fákkal, bokrokkal körülvett parkosított terület, melynek közepén gyógyvízzel feltöltött medence volt található. A XIII. kerület iskoláiból érkeztek naponta a tanulók, tanári kísérettel. Férjemmel ketten voltunk táborvezetők, és még két kolléga segített a munkában. Mi, ott is laktunk. Kislányomra idősebb játszótársak vigyáztak, és így én nyugodtan ellenőrizhettem és segíthettem csoport munkáját.

Milyen is volt a mindennapi életünk, egy szóval, fárasztó. Reggel fél hétkor indulás hazulról. Az első időben férjem vitte Eszterkét a bölcsibe, onnan ment az iskolába, majd délután az egyetemre. (Esti egyetemre járt.) Amikor kislányunk már nagyobb lett, és egyedül is tudott enni, én vittem az óvodába, mert az iskola épületében óvoda is volt. Három villamossal kellet utaznunk, a 61, a 4, és a 7-es számúval. Ebédelni a kenderfonó üzembe mentünk. A vacsorát az iskola napközijéből vittük haza, délután öt órakor.

Szórakozásra, sem időnk, sem pénzünk nem volt.

Férjem, 1955-ben fejezte be az egyetemet, akkor kaptunk hírt arról, hogy a somogyi iskolában megüresedett az igazgatói állás, szolgálati lakással. A telep és a falu lakossága a helyi születésű, Temesi Jenőt hívta vissza. Ekkor leköltöztünk elindulásunk színhelyére, Pécs-Somogyba, ami később Vasas I. néven szerepelt. Itt töltöttük életünk legaktívabb, legeredményesebb éveit.

Temesi Jenőné

Comments

comments