Egy somogyi pedagógus élete (I. rész)

 

Temesi Jenőné, Éva néni nevét olvasóink közül sokan ismerhetik, mivel Ő a Somogyi Általános Iskolában tanított 1948–1982 között. Több évtizedes pedagógusi munkája alatt számtalan gyermeket indított el a nagybetűs élet rögös útján, és ő volt az aki Pécs Somogyi Iskolát ismertté tette bábjátszó diákjai játékával. Manapság csak nagyon ritkán fordul meg Somogyban, de most a lap hasábjain keresztül újra velünk lehet.

 

 

– Elmondaná Somogyba érkezésének és tanári pályájának kezdetét, és pedagógusi pályájának fontosabb epizódjait?

1948-ban végeztem a tanítóképzőt Pécsett. Még ebben az évben állást kaptam Pécs-Somogyban mint fizetés nélküli tanítással megbízott tanítónő. A végzős osztályból hárman kerültünk bányatelepre, Somogyba: Kerényi Klára és én, Vasasra pedig Arnold Irénke. Kíváncsian és izgatottan indultunk az első munkahelyünkre.

A somogyi bányatelep erdőkkel övezett völgyben helyezkedik el, jellegzetes házakkal, sok vadgesztenyefával és virágos kertekkel. Az iskola akkor három földszintes épületben működött. Kettő a telepen, egy a faluban. A felső épület mögött a bánya Henrik-tárója működött, ahol akkor is aktív munka folyt. Ami először meglepett, az a köszönés volt. Az emberek egymást a „Jó szerencsét!” szavakkal üdvözölték. Az iskolában is ez volt a szokás. A kollégák szeretettel fogadtak. Emlékszem Hidvégi Elvira tanító nénire, aki a legidősebb volt, a későbbi pártfogónk és az iskola vezetője; valamint Koltai Ferencre (Pubi bácsi), a későbbi igazgatóra és feleségére, Irénkére. Emlékszem még Sikné Bányai Erzsire, Hírling Lászlóra, aki katolikus lelkész-plébános volt, továbbá Joó Bélára és Temesi Jenőre, akik egy évvel előttünk érkeztek a bányatelepre. A Koltai házaspár már az első nap meghívott minket ebédre, majd délután kellemes zongorajátékokkal szórakoztattak.

Abban az időben történt a tulajdonosváltás. A D. G. T. (Duna Gőzhajózási Társaság) után az MSZH Rt. (Meszhárt – Magyar–Szovjet Hajózási Részvénytársaság) részvénytársasághoz kerültek a telepi iskolák. 1948-ban megalakultak a 8 osztályos általános iskolák. Mi már mint tanítók a felső tagozatosban taníthattunk. Nem volt nehéz dolgunk, mert friss tudással érkeztünk. Örömmel és jó kedvvel indultunk a gyerekek közé, hogy a kapott ismereteket átadjuk. A tantárgyelosztásnál nekem a földrajz, biológia, testnevelés és „kézimunka” jutott. A gyerekek csillogó szemmel, tisztelettel figyeltek az órákon. Hamarosan megszerettük egymást. A tornaórákon néptáncot is tanítottam. A fiúk a botos kanászt kedvelték. A telep vezetői elvárták tőlünk, hogy a művelődés minden területén részt vegyünk. A néptánc mellett szalagos karikákkal mutattunk be táncos gyakorlatot a bányász zenekar kíséretében. Nagy siker volt. Más alkalommal balettruhás kislányok szórakoztatták a közönséget. Meglepetés volt a Kőműves Kelemen balladájának előadása, amelyben a szereplők maguk által készített népviseletben vettek részt. A két főszereplő Temesi Jenő és Koltai Judit volt. A táncosok híre a Pécsi Nemzeti Színházhoz is eljutott, ahol egy ünnepen orosz és magyar táncokat adtunk elő.

– Pedagógusként még feladatai voltak?

A gyerekeken kívül a felnőttek között is volt feladatunk. Az idősebb asszonyoknak politikai füzetekből olvastunk fel, amelyeket mi is szemináriumokon sajátítottunk el szorgalmas tanulással. A dolgozók iskolájában a 7–8. osztályos tananyagot segítettünk elsajátítani azoknak, akiknek a munkájukhoz szükségük volt erre. Ezekben a munkákban részt vettek és sokat segítettek azok a kollégák, akik már az előző évben is itt tanítottak: Joó Béla és Temesi Jenő.

– A munka mellett milyen volt a mindennapi életük?

Én első évben Szabolcson, a nagymamámnál laktam. Onnan mentem át minden reggel István-aknán keresztül, gyalogosan erdőn át, sárban, vízben, hóban a telepi iskolába, délután vissza. Szívesen csináltam, akkor még nem tartottam fáradtságosnak. A második évben Hidvégi tanító néni felajánlotta egyik szobáját, és ott laktunk Klárival együtt. Az étkezésünkről is ő gondoskodott. A tanulók kezébe adott egy lapot, amelyen az állt, hogy a tanítónők mikor mennek a családhoz ebédelni. A szülők kedvesek voltak, szívesen láttak minket vendégül.

– Milyen volt az akkori kulturális élet Somogyban?

Szórakozásunk azok az előadások voltak, amelyeket a Somogyi Színjátszó Kör adott elő abban a kultúrházban, amelyet a kocsmához építettek a telep lakói saját kezűleg. Az épületegyüttest a Gerber család üzemeltette. Az előadások nagyon sikeresek voltak, jobban tetszettek, mint a színházi bemutatók. Ezekben az években a vezetőjük Tóth József volt. A bányász szereplők szívvel-lélekkel, nagy átéléssel játszottak, míg a hivatásosok rutinból.

Meg kell említenem a farsangi jelmezbálokat. Olyan szép és ötletes gyermekruhákat sehol sem láttam. Ez a bányász apukák ügyességét és fantáziáját dicséri. Emlékezetes még a bányász fúvószenekar névnapi köszöntője.

– Úgy tudom, volt egy időszak amíg nem Somogyba tanított, elmondaná akkor mi történt?

1950-ben édesapámat Budapestre helyezték a pénzügyminisztériumba, hogy tudását átadja az új tisztségviselőknek. A család úgy látta jónak, hogy én is velük menjek. Szomorúan hagytam itt a somogyi iskolát, ahol a gyerekektől sok szeretetet, a szülőktől pedig tiszteletet kaptam.

(Éva néni története a következő számban folytatódik)

Bocz József

Comments

comments