Danis Imre

Most már itt vagyunk otthon…

Sokan élnek településeinken olyan emberek, akik a Trianoni békeszerződés előtti Nagy-Magyarország egyik elszakított településéről jöttek hazánkba. Ők azok, akik új otthonra leltek az óhazában és itt teljes jogú magyar polgárként élhetik életüket. Danis Imre a Vajdaságból költözött Pécs-Somogyba családjával együtt, életéről, volt zenész múltjáról, terveiről, családjáról kérdezem.

Mesélj, kérlek, az életedről, vajdasági gyermekkorodról, családodról!

– Vajdaságban Becsén születtem, ahol gyermek- és fiatalkorom nagy részét töltöttem. Mondhatom, hogy szinte felhőtlen gyermekkorom volt. Itt, a Tisza-parti harmincötezres városban fejeztem be az általános iskolát, a gimnáziumot és az alsó fokú zeneiskolát is. Abban az időben a gyerekek még nem voltak rabjai a technika vívmányainak, és szinte minden időnket a szabadban töltöttük a környékbeli gyerekekkel. A gimnazista évek alatt nagyon összetartó tízfős baráti körünk volt, és azon kívül, hogy gyakran buliztunk (egyik haverom pincéjében még egy kis diszkót is berendeztünk), szinte mindenben segítettük egymást. Ha tűzifát kellet behordani, ha építkezésben kellett segíteni, kivétel nélkül mindannyian ott voltunk. Később Szabadkára kerültem a közgazdasági egyetemre, ahol szintén felejthetetlen négy évet töltöttem. 1983-ban kezdtem dolgozni a becsei MIK-ben mint programozó és rendszerelemző. Feleségemmel, Apollóniával, 1986-ban ismerkedtünk meg, két év múlva összeházasodtunk, majd 1989-ben megszületett Csongor fiunk, egy évre rá pedig Csilla lányunk. A nagyapám volt házában rendeztük be családi fészkünket, amit két év alatt sikerült összkomfortossá tenni. Abban az időben öt helyről származott jövedelmem, ugyanis a főállásom mellett a helyi szakiskolában tanítottam, a zenekarommal hétvégeken lakodalmakban és vendéglátó egységekben muzsikáltunk, maszekban számítógép-programokat készítettem vállalkozóknak, különórákat adtam diákoknak. Mindemellett mindennap volt idő a családra is, és szinte nem volt olyan nap, hogy közösen ne sétáltunk volna le a Tisza-partra. Egyszóval boldogok voltunk, és mindenünk megvolt. Ekkor jött 1991-ben a délszláv háború, és mindenünket hátrahagyva két bőrönddel és a két pici gyerekkel (Csongor 2,5 éves, Csilla 10 hónapos) átjöttünk Magyarországra.

Hogy élted meg gyermekként, hogy te magyar vagy, de körülötted szinte mindenki szerbül vagy valamilyen más nyelven beszél, milyen volt kisebbségben élni a Vajdaságban?

– Egyáltalán nem éreztem magam kisebbségben, hiszen abban az időben a város lakosságának több mint negyven százaléka magyar volt, de az őslakos szerbek is kiválóan beszéltek magyarul, ráadásul a Vajdaságban több más kisebbség is él, akikkel szintén jó kapcsolatot ápoltunk. Az utcánkra is jellemző volt ez a sokszínűség, szomszédunkban szerbek, horvátok, muzulmánok, sőt még egy görög is lakott, azonban itt is nagy volt az összetartás. Sajnos a háború mindent tönkretett.

Mikor kezdted a zenélést, milyen hangszeren játszottál, milyen volt a zenekarod felállása, milyen műfajban zenéltetek, és milyen sikereitek voltak?

– Az egyik nagy hobbim a zene volt. Már az általános iskolában is játszottam egy zenekarban, néptáncosokat kísértünk, később a templomi zenekarban játszottam, majd a városi fúvószenekarban. Alapító tagja voltam a Becsei Country Band zenekarnak is. A legnagyobb sikereket mégis a Subagomb nevű lakodalmas zenekarral értem el. A zenekar felállása: egy hegedű, két szaxofon, egy harmonika, egy gitár és persze egy nagybőgő volt. A Szabadkán rendezett lakodalmas zenekarok versenyén elnyertük a közönségdíjat. Ezzel a zenekarral több, mint 250 lakodalomban, bálban, rendezvényen muzsikáltunk, és nagyon népszerűek voltunk. Legutóbb pedig a Vasasi Bányászzenekarnak voltam tagja. Elsősorban nagybőgőztem és basszusgitároztam, de doboltam és tubán is muzsikáltam.

Úgy tudom, a Halvány őszi rózsa, Kicsiny falum és több, a 3+2 együttes által sikerre vitt szám a ti gyűjtésetek volt, illetve demóként egy zeneműkiadóba is ti adtátok be, azért hogy ezekből a számokból kazettát adhassatok ki. Mi történt, hogy mégsem ti adtátok ki ezeket a számokat, hanem a 3+2?

– Fiatalok, naivak és hiszékenyek voltunk. Dobfelszerelést, basszusgitárt, szintetizátort vettünk, és megpróbáltuk kicsit másképpen játszani a lakodalmas zenét. Úgy gondoltuk, ez jól hangzik, és készítettünk egy demó kazettát, amit átadtunk egy illetőnek, akiről azt hittük, hogy producer, de nem az volt. Hiába vártuk a véleményt, az eredményt, egyszer csak azt vettük észre, hogy a demón lévő számok nagy része megjelent az említett zenekar első nagylemezén.

Zenélsz még mostanában is?

– Sajnos ma már nem zenélek, gyakran eszembe jut, hogy jó lenne, ha mást nem is, egy kis örömzenét játszani, de erre csak akkor adódik alkalom, ha lakodalomba megyünk, ahol kölcsönkérem egy szám erejéig a nagybőgőt vagy a basszusgitárt.

Hobbi?

– Hobbim a gyűjtés. Elsősorban címkéket és régi pénzt gyűjtök, ezzel még nagyapám fertőzött meg, aki rám hagyta hatalmas gyufacímke-gyűjteményét, de édesapám is nagy gyűjtő volt. Sajnos, vagy talán hála Istennek, a gyűjtemény nagy részét a háború előtt eladtam, és ebből vettük meg a somogyi kis romos házikót, amikor áttelepültünk. Hobbi téren is szép sikereket értem el, rengeteg kiállításon vettem részt, ahol a legfényesebb érmeket kaptam a gyűjteményemért, háromszor nyertem el a nemzetközi gyűjtő nagymesteri díjat is. Ma már nem igazán tudom gyarapítani a gyűjteményemet, és kevés időm marad a hobbimmal foglalkozni.

A családodról, munkádról mondanál pár szót?

– Feleségem kezdetben a somogyi boltban volt eladó, jelenleg a MAN Kft.-nél dolgozik, gyermekeim pedig Németországban dolgoznak. Nagyon összetartó család vagyunk, erre részben a nevelés, részben pedig az élet kényszerített rá bennünket, hiszen amikor átjöttünk, teljesen magunkra voltunk utalva. Amikor 1995-ben építkezni kezdtünk, szinte mindent a család csinált, megboldogult apósom a barátaival jött a kőművesmunkát végezni, de a gyerekek is, hat- és hétévesen, szorgalmasan hordták a téglát.

Ami a munkát illeti sikerült az alapdiplomám mellé szerezni még két diplomát egy EU-szakértőit és egy logisztikai menedzserit, így nem akadtak nehézségek az elhelyezkedésnél. Jelenleg egy szekszárdi terménykereskedelmi cégnél dolgozom, és másodállásban projektmenedzserkedek, valamint fordítok, tolmácsolok egy kicsit. Kezdetben újságot és vízszámlát hordtunk a faluba, később a Gabona Rt.-hez kerültem, ahol fizikai munkásként kezdtem, és kereskedelmi igazgatóként zártam pályafutásomat, de dolgoztam a postán is, voltam egy kft. és egy alapítvány ügyvezetője, voltam köztisztviselő, dolgoztam a miniszterelnöki hivatalnál és a Fejlesztési Ügynökségnél is.

Szerettek itt lakni?

– Amikor átjöttünk, először a rokonoknál laktunk pár hétig, majd egy hirdi tanyán kaptunk szállást, ahol sem villany, sem víz nem volt. Mivel közeledett a tél, gyorsan keresni kellett valami biztos helyet. Az első ház, amit megnéztünk, Micike néni háza volt a Sas utcában, egy nagyon romos kis vályogház, de elvarázsolt bennünket. Szerelem volt az első látásra, és függetlenül attól, hogy ezután több mint ötven ingatlant megnéztünk, ez mellett döntöttünk, és nem bántuk meg. December 13-án költöztünk be, és amikor szellőztetni szerettem volna, az ablak kiesett tokostul, mindenestül. Azóta sikerült a házat felújítani, bővíteni, és a környezetét barátságossá tenni. De nemcsak ezért szeretünk itt lakni, az emberek, egy két kivételével, nagyon rendesek és segítőkészek voltak velünk a kezdeti nehézségek és beilleszkedés során. Nem szeretnék neveket mondani, egyrészt azért, mert félek, hogy valakit kihagyok, másrészt pedig ez az újság nem lenne elég, hogy felsoroljam minden segítő nevét. Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni mindenkinek az önzetlen segítségnyújtást.

Milyen érzés visszamenni a szülőföldedre, ott, vagy itt jobb?

– Egyre jobban elszakadunk a szülőföldünktől. Havonta egyszer megyünk haza, mert a két idős nagymamát meg kell látogatni, és segíteni nekik ügyes-bajos dolgaik intézésében. Sajnos a testvérekre és a régi barátokra már nem mindig jut idő a rohanó tempó miatt. Most már itt vagyunk otthon, és ha Becsén vagyunk, néha eszünkbe jutnak a régi szép idők, de mindig alig várjuk, hogy induljunk haza Somogyba, a Sas utcába.

 

Ráadás

Nem csak a saját sorsunkkal foglalkoztunk, hiszen nagyon nehéz volt újrakezdeni az életet. 1992-ben néhány áttelepült vajdasági barátommal és helyi segítséggel megalapítottuk a Vajdasági Magyarokért Szent Erzsébet Egyesületet. Rengetegen segítették munkánkat, melynek célja a vajdaságiak megsegítése volt. Pénzadományt, gyógyszert, ruhaneműt kaptunk a helyi lakosságtól és civil szervezetektől, és volt hat kiemelt betegünk is, akiknek a gyógyszereket és a kezeléshez szükséges dolgokat biztosítottuk. A mai napig őrizzük a több száz köszönő levelet. Mi is sok segítséget kaptunk, de jóleső érzés volt a segítséget továbbadni az otthon maradtak részére.

Bocz József

Comments

comments