Jószerencsét!

Megint egy réges-régi történettel hozakodok elő.A családomnak se beszéltem róla, de mélyen a szívembe van vésve. Nem akarom magammal vinni a sírba, megosztom lapunk olvasóival.

B.-ék  itt laktak a kolónián. Csendes, szorgalmas népek voltak. A pénzt nem a kocsmába vitték, hanem megtakarították, s vettek Hirden egy házhelyet. A telekre lassan kis ház is került, meg gyümölcsfák, B. bácsi kedvencei. Minden idejét közöttük töltötte, leste virágzásukat, termőre fordulásukat. Itt kezdődött a baj. A gyümölcsöket nemcsak a madarak szerették, hanem a gyerekek is. A finom almákért, a hamvas barackért felmásztak a kerítésre, s onnan dézsmálták meg B. bácsi kincseit. Ebből  született meg a szörnyű ötlet, b. bácsi áramot vezetett a kerítésbe.

Egy szép nyári napon zápor mosdatta a kerteket, tette még kívánatosabbá a gyümölcsöket. A zápor már elvonult, a nap is kisütött, amikor a kis gyereksereg felkereste B-.ék kertjét. A járdán még ott voltak a tócsák, abban állva kapaszkodott fel egy kisfiú a kerítésre. Csak egy sikoly, s a gyermek áramütötten, holtan maradt a kerítésen.

A riadalmat, a szülők fájdalmát nem akarom itt leírni, nem is lehet. B. Bácsit rendőrök vitték el, nemsokára megszületett a bírói ítélet is. Akkori szokás szerint nem börtön, hanem több évi bányamunka.

Telt-múlt az idő. Petőfi aknán dolgozva a felolvasó felé jártam, kiírni az előző napi kereseteket. Emberfeletti, mondhatnám halálhörgésre lettem figyelmes. A bányamentők akkor hoztak ki egy embert. Szenesben volt, derekából, a vérvörös sebekből fogpiszkálóként álltak ki a bordák. Rászakadt a támfal, suttogta valaki, és szabályosan félbetörte Addigra a mentő is ott állt, szirénázva, bontott piros zászlóval, de hogy mi történt utána, nem tudom, mert engem a büfében mosdattak eszméletre. A szerencsétlen már a mentőben meghalt. B. bácsi volt. Később beszélték, hogy a büntetéséből már csak egy nap volt hátra. Életért-életet. „ Odafenn” szigorúbban ítélkeznek.

Soha nem mentem le a bányába, pedig módom lett volna rá. Sőt munkahelyemet is otthagytam. De amíg ott dolgoztam, s láttam a kasba beszállni az embereket, mindig összeszorult a szívem, s magamban imaként suttogtam: Bányászok, jószerencsét!

Korcsmárné Weyse Klára

 

Korcsmárné Weyse Klára

Comments

comments