Bányászemlék

 

Nagyapám kb. 14 évesen, még vízhordó fiúként kezdte a bányamunkát, ami igen veszélyes feladat volt egy kisfiú számára, de akkoriban ez nem volt szokatlan, kellett a kenyér a családoknak. Vizet kellett hordania a tikkadt bányászoknak, és emiatt be kellett járnia az összes olyan vájvéget, fejtési munkahelyet, ahol bármikor bekövetkezhetett volna omlás, vízbetörés vagy sújtólég. Ő ahelyett, hogy megutálta volna a bányamunkát, inkább megszerette azt, számomra teljesen érthetetlen módon. Szerencsére mindezt túlélte, majd később csapatvezető vájárként vonulhatott nyugdíjba, és sokáig élvezhette a nyugdíjas éveit.

Emlékszem, bányabeli történetei mindig megrémítettek, szinte hallottam a vízbetörésben fuldokló emberek utolsó halálhörgését, láttam az omlás alatt lévő vájárok utolsó keresztet rajzoló kézmozdulatát, és átéltem a sújtólégben elmúló bányászok halálfélelmét, és nem értettem, ha a bánya ilyen ronda, sötét, büdös és félelmetes hely, akkor miért megy oda bárki is. Azért, hogy ott meghaljon? Félelmetesnek és titokzatosnak véltem a bányát, de ugyanakkor érthetetlen módon vonzott is. Lehetséges, hogy a fiúkban él egy olyan kalandvágy, hogy a veszélyes dolgokat ki kell próbálni, gondolván, nekem biztos szerencsém lesz, nem történhet semmi bajom. Nekem szerencsém volt, sok életveszélyes helyzetet megúsztam a bányában. Egyszer elmesélte nagyapám, hogy Pécsbányán amikor sújtólégrobbanás történt és sok bányász meghalt, „kiszálláskor a bányaudvar tele volt zokogó, imádkozó és zsolozsmákat éneklő emberekkel és gyermekeikkel”. Tudom, ez a látvány őt is megrendítette, hallatszott a hangján mikor elmesélte, és ez a jelenet az én elmémbe is beleégett kitörölhetetlenül. Teltek-múltak az évek, és már jó pár éve én is a bányában dolgoztam, és nem tévedtem, a bánya valóban sötét, büdös és félelmetes hely, de azért mégis jó volt ott dolgozni. Hogy miért, azt a csuda tudja. Talán mert jó volt a fizetés, adtak hűségjutalmat, szénjárandóságot, és volt erkölcsi elismerés is. Persze az is sokat számított, hogy az ember kikkel dolgozott együtt, ha jó volt a csapat, akkor pillanatok alatt eltelt a siht. A mozdonyosmunka ugyan kevesebb áldozatot követelt, mint a fejtési vagy vájvégi, de azért néha itt is voltak áldozatok, de az tagadhatatlan, hogy az igazi veszély a fejtésben és elővájásban volt.

1986. február 18-án történt a délutános sihten. Valami baj volt a fejtésben, mert nem jött a szén, páran mozdonyos kollégák összebeszéltünk, hogy bemegyünk a fejtésbe, és megnézzük, miért áll a kaparó. De amikor el akartunk indulni, a döntősünknek valamilyen érdekes mondani valója volt és ezért vissza hívott bennünket, és ez volt az oka, hogy nem mentünk be a fejtésbe. Ezután nemsokára hallottam meg a detonációra emlékeztető légnyomást, és hamarosan elszabadult a pokol. Megszólalt a mézga, és valaki bemondta, hogy „azt hiszem, összement a fejtés”. Nehéz lenne elmondani, hogy a bányamentők és minden épkézláb ember, aki bányában dolgozott, hogyan segítették egy emberként a mentési munkálatokat fáradhatatlanul. Azt hiszem, ezt csak az tudhatja, aki ott volt és részt vett ebbe a nem hétköznapi munkában. Voltak olyan vájárok, akiket úgy kellett már szinte erőszakkal kényszeríteni arra, hogy szálljanak ki és hagyják a mentést a pihent kollégáikra. Mi hajnali egy órakor szálltunk ki, és amit akkor láttam, arról nagyapám egykori története jutott eszembe, aki arról mesélt valamikor régen, hogy amikor nagy baj történt a bányában, a bánya udvara hamarosan tele lett síró és reménykedő emberekkel. Az a régi történet ekkor kelt újra életre a szemem láttára…

Ezzel a pár sorral szeretnék megemlékezni arról a tizenegy munkatársamról, aki meghalt abban az omlásban, nagyapámról, és arról a poros, sötét, büdös, veszélyes és nagyon félelmetes munkahelyről, aminek 20 éve bezárták a kapuit, de valahogy mégis nagyon hiányzik.

 

Bocz József

Comments

comments