Zenei élet Vasason az 1970-es években 2.rész

A Laser együttes

Egy somogyi srác Ausztráliából

A júniusi SHV-ben Bérczes Lászlóval idéztük vissza a Laser együttes ’70-es évekbeli történetét, most Duga Ferencet (Stuplit) a Laser volt dobosát kérdezem – aki jelenleg az ausztráliai Gold-Coastban lakik – a ’70-es évekbeli és a jelenlegi életéről.

– Mikor kezdted a dobolást, kikkel zenéltél együtt?

– 1975. augusztus 15-én a Kossuth Lajos utcai hangszerbolt előtt megállt egy barna Polski Fiat. Egy örömteli fiatalember ugrott ki a kocsiból, és kb. fél óra múlva sárga gyöngyházas vadonatúj Amati dobfelszereléssel távozott az autó. Ez a fiatalember én voltam. Sosem felejtem el azt a napot, és a mai napig érzem az új szerelés érdekes illatat. Kikkel zenéltem együtt? Egy nap Tóth Józsi (Kréta) gyerekkori barátom elvitt magával a vasasi kultúrházba, ahol az akkori zenekarban próbált. Szerencsémre nem jött aznap a zenekar dobosa, de a szerelés ott pihent a függöny mögött. Óvatosan hátrasurrantam, és remegő kezekkel felvettem az árválkodó dobverőket. Egy-két óvatos taktus után rám kiabált a gitáros, hozd csak elő azt a szerelést. Így kezdődött az, aminek a mai napig is rabja vagyok: a DOBOLÁS.

– Van-e valamilyen említésre méltó történeted a „Laser-korszakodból”, amit szívesen megosztanál velünk?

– Igen, nagyon sok jó sztorit tudnék mesélni, de az egyik legizgalmasabb az volt, amikor egy Laser-bálon verekedés tört ki. Már nem emlékszem nevekre, de a táncoló tömeg kört alakított, és a kör közepén két félmeztelenre vetkőzött srác vérben forgó szemmel verekedett, és hogy még izgalmasabb legyen, vastag, úgymond igazi bányászszíjjal estek egymásnak. Én sosem voltam egy dalia, így csak ültem a dobok mögött, és görcsösen szorítottam magam alatt a dobszéket. Pár perc kemény bőr a bőrön csattogás után szétvált a két legény. Váratlan fordulat történt. Az egyik legény kiszemelt magának egy üveget, letörte a nyakát az asztal szélében, és elindult a színpad felé. Meg az is meghűlt bennem, gondolhatjátok, de basszusgitárosunk, Zsalakó Pisti, aki elsőnek állt a színpadon, higgadtan, mosollyal az arcán annyira a lelkére beszélt az üveges legénynek, hogy az megfordult, és hazafelé vette az irányt, már ahogy tudta.

– Ki ragasztotta rád a „Stupli” nevet?

– Kedves barátom, Kréta. Bár mindig utáltam ezt a nevet, ennyi év után csak nevetek rajta.

– Mikor és miért hagytátok el Magyarországot, mi volt „disszidálásotok” története, dióhéjban?

– 1987 áprilisában hagytuk el Magyarországot. Hogy miért?… A jobb élet reményében. Ausztriában töltöttünk nyolc hónapot, nagyon kemény volt, mindig azt mondtam, ha ezt kibírjuk, mindent kibírunk az életben. Azt hiszem, ez így is van.

– Ausztrália azt adta számodra, amit vártál, nem bántad meg, hogy kiköltöztetek? Jobb ott élni, mint Magyarországon?

– Igen, Ausztrália nagyon szép, és nagyon szeretek itt élni, itt minden van, ami csak létezhet a mi csodálatos bolygónkon. Magyarország a szülőhazám, ahonnan sosem fogok elszakadni, szívem mélyén most is őrzöm szép emlékeimet, és ezt soha, senki el nem veheti tőlem.

– Volt-e és van-e honvágyad, nem gondoltál arra, hogy visszajöjjetek Magyarországra?

– Természetesen volt honvágyam, de az idő nagy úr, és huszonöt év távlatából mondhatom, már nem költöznék vissza. Azt hiszem, az első hazalátogatásomig, ami tizenegy év után volt, sok minden megváltozott, de főleg én magam.

– Most is zenélsz? Milyen a zenekarod felállása, milyen számokat játszotok? Énekelsz is?

– Igen, most is zenélek, ha egyszer belekóstolsz a zene világába, nem tudod csak úgy lerázni, elfelejteni. Szerencsémre 1988-tól Ausztráliában is zenélek, különböző helyekre eljutottam, többek közt Adelaide, Sydney, Day-Dream Island, tavaly októberben Pápua Új Gineában zenéltem. Sok, nagyon ügyes kollégát ismertem meg a huszonöt év alatt. Most is fejlesztem magam, pár éve konga dobokon zenélek, és énekelek. Pillanatnyilag duó felállásban vagyok egy lengyel kollégával. Continentál zenét játszunk, egy kicsit mindenből. Pár hete egy angol gitárossal is próbálok valami mást, kellemes zenét, sok-sok harmóniával.

– Szerinted a ’70-es évek (Laser) zenei hangulatát lehet-e reprodukálni?

– Nem, ami volt, azt nem lehet többé visszahozni, ez mindenben így van sajnos.

– Kik laknak még Brisbane-ben a vasasiak és somogyiak közül? Szoktatok találkozni?

– Sokan laknak Brisbane-ben vasasiak, pécsiek, néha összefutunk partikon, de 2005-ben leköltöztem a Gold-Coastra, ami száz kilométerre van Brisbane-től délre, így már nem tudunk annyit együtt lenni.

– Sportolsz?

– Nem sportolok, ha időm engedi, kimegyek horgászni vagy vadászni, ez elég sport nekem, hogy mozogjak eleget.

– Mit üzensz a régi Laser-rajongóknak, ismerősöknek?

– Mit üzenek? Élvezzék életük minden egyes percét, szeressék és becsüljék egymást minden körülmények között.

– Ausztrál szemmel milyennek látod a magyarokat és a magyar helyzetet?

– Erre nehéz válaszolnom, mert nem vagyok benne. Úgy érzem, keményen küzdenek ők is, mint mindenki más, sajnos a mai világban már egyre nehezebb, és a fiatal generációnak a mai problémákkal kell megküzdeniük.

– Hogy telik egy átlagos napod?

– Reggel korán kelek, dolgozom, hazamegyek, család, zene, computer, tévé, hétvégeken zenélek. Feleségemmel, Valcsival, és kutyusommal, Lénával, lemegyünk a tengerpartra, amikor tehetjük, szeretem a jó kikapcsolódást. Nézni a csillogó vizet, hallgatni a tenger morajlását.

– Úgy tudom, most egyszerűbb kiköltözni Ausztráliába a magyaroknak. Erről mondanál valamit?

– Talán könnyebb, de csak akkor, ha van sok-sok pénzed. Beszélgettem új kitelepült magyarokkal… nem túl rózsás a helyzet. Nagyon fontos a nyelvtudás, az én időmben nem egészen így volt. Így élünk mi itt, Ausztráliában. Szeretettel üdvözlöm a régi ismerőseimet, barátaimat Magyarországon.

Duga Ferenc

A riportot Bocz József készítette

Comments

comments