Tűzvonalban

Május utolsó vasárnapján, Hősök napján, a háborúkban elesett katonákra emlékezünk. Már nem sokan vannak közöttünk, akik a háború szörnyű élményeit átélték. Édesapám most 92 esztendős korában is élénken emlékezik ezekre a borzalmas napokra, még ma is gyakran idézi fel a háborúban, fogságban eltöltött napjait. Egy ilyen háborús epizódot öntött versbe, melyet meg szeretnék osztani Önökkel.

Huba Csaba

Tűzvonalban

A háborús emlékek sokszor feltörnek,
ezeket elfelejteni, sosem lehet.
Néha váratlanul megleptek a gondok,
megható élmény volt, amit most elmondok.
Visszavonuláskor, békésen haladtunk,
lehet, hogy éppen otthonunkról álmodtunk.
Egy gyönyörű, szép rét felé közeledtünk,
és nyugodtan, fesztelenül meneteltünk.
Az út jobb oldalán néhány épület állt,
amelyek mindegyike, bunkerül szolgált.
A rét, egy domb irányában emelkedett,
utunk, a fenti bokrok felé vezetett.
Nem is sejtettük, mit rejtenek a bokrok,
két géppuskával vártak ránk az oroszok.
Persze, nekünk minderről fogalmunk sem volt,
a következő esemény,váratlan volt,
mert megindult egy fülsiketítő csata,
úgy éreztük, ennek nem lesz vége soha.
Az orosz katonák, szorgalmasan lőttek,
biztosan parancsra-, mást nem is tehettek.
Hosszú ideig nem láttuk, honnan lőnek,
a nap szembe sütött, zavartak a fények.
Majd felfedeztük a torkolattüzeket,
később, távcsövön, megbúvó embereket.
Végre megtaláltuk a géppuska fészket,
amelyet lövészeink, célba vehettek.
Az élet akkor nagyon bizonytalan volt,
nem nehéz kitalálni, ki mire gondolt:
Élni, csak még megmaradni, hazajutni,
nem szabad itt  a mezőn, végleg meghalni.
Egy német osztag jött a segítségünkre,
jó volt a felszerelésük, szerencsénkre.
Nehézfegyverük, páncélököljük is volt,
bevetésükre akkor, senki nem gondolt.
Az orosz géppuskák szüntelenül lőttek,
a kezelőik, ügyesen rejtőzködtek.
Nehezen haladtunk, gyakran lehasaltunk,
majd újra felállva, néhány lépést jártunk.
Felülről, váratlanul tankok indultak,
az ágyúk csövei felénk irányultak.
Zörögve, sebesen egyre közeledtek,
biztosan, a győzelembe reménykedtek.
Akkor még nem tudták, sosem térnek haza,
a harckocsijuk lett, a haláluk oka.
A németek, házak között rejtőzködtek,
majd a tankok holtterébe igyekeztek,
ahová az oroszok már nem lőhettek.
A következő percben fordult a kocka,
kezdődött a fekete szörnyek ostroma.
A németek, a közeledést megvárva,
páncélököllel lőttek és nem hiába.
Sorban megálltak a Té-harmincnégyesek,
a benne ülő katonák, mind megégtek.
E borzasztó pillanatokban, balra néztem,
ahol egy asszony feküdt, a szép, zöld réten.
Sosem fogom megtudni, élt-e vagy meghalt,
közvetlen mellette, egy gyermek ült, oldalt,
a hangja égbekiáltó, sikító volt,
mámká, mámká, ordította, anyja nem szólt,
tán nem is hallotta, gyermeke sírását,
azt hiszem, ő elment, itt hagyta világát.
És mi katonák, mindezt tétlenül néztük,
tovább mentünk és semmit, nem segíthettünk.
A pillanatok törtrésze alatt történt,
de egy életen át megmaradt emlékként.
Háborúban, sok anya adta  gyermekét,
és ma,  gyászolva nézi, régi fényképét.
A fekvő asszony, a gyermekével menekült,
egy lövedéktől valószínű, megsérült,
hogy milyen súlyos volt, azt nem lehet tudni,
egy lövedék őt, nem tudta elkerülni.
Számára  akkor,  harcoknak ott lett vége,
és talán, életének befejezése?
E jelenetet soha el nem felejtem,
és sok év múltán is, élénken emlékezem.
Sok anya, gyermek, háború áldozata,
e bűnt megbocsátani nem lehet, soha.
A harc még folytatódott, tovább haladtunk,
a kilőtt harckocsik mellett, somfordáltunk,
a lövedékek fütyülve suhantak el,
csupán szerencsén múlott, kit találnak el.
Idővel, a géppuskások elhallgattak.
a kezelők talán, életben maradtak.
Ők is emberek voltak, olyanok, mint mi,
akkor miért akartuk őket megölni?
Érti valaki, hogy mindez miért van így?
Ártatlan katonáknak, így kell meghalni?
Mi, fáradtan mentünk, folytattuk utunkat,
a poros úton, ott hagytuk lábnyomunkat.
Ismét átestünk, igen nehéz perceken,
az élményeket feledni, lehetetlen.
Anya és gyermeke emléke visszatér,
ez az élmény, egy életen át elkísér.
A háború, borzasztó, el nem mondható,
halálfélelem, semmihez sem fogható.
Mindenki egyszer, az élettől búcsúzik,
de egyáltalán nem mindegy, hogyan távozik.
Nagyon jó volna, ha háború nem lenne,
és az emberiség, békés útra térne!

Huba János


Comments

comments