Gabon, Kongó, Párizs – Polgár Attila élményei II.

Múltkor ott hagytuk abba, hogy többször is jártatok Afrikában.

-Igen. Előre meg van tervezve, hogy melyik század mikor hova megy, rendszeresen forgásban vannak a századok, ilyenkor 4-5-6 hónapra elmegyünk Dzsibutiba, Gabonba vagy Kongóba. Ha épp békeidőben vagyunk kint, akkor csak ott állomásozunk, a laktanyában vagyunk, vagy épp iskolákat kell felújítanunk, kifestenünk, tehát mindenféle társadalmi munkát végzünk. Aztán, ha valami baj van a szomszédos országokban, akkor rögtön mennünk kell. Én először Gabonban voltam, ennek az országnak nagyjából a teljes területe dzsungel, meg egy kis tengerpart.


-Szerencsére nagyon sok képet tudtál küldeni nekünk. Fényképezőgépet lehet magaddal vinni, mikor dolgozol?

-Elméletileg nem lehet, telefon se lehet nálad, a számítógépekre is külön engedélyt kéne kérni. De manapság már nélkülözhetetlen a telefon, és ma már minden telefonban van kamera. Számítógép meg például azért kell, mert én, mivel többek közt tankelhárító is voltam, és Milan-os ( A MILAN név egy rövidítés, franciául Missile d´infanterie léger antichar, magyarul nagyjából Tankelhárító Könnyűgyalogos Rakétát jelent. Az ezeket a rakétákat kezelő katonákat külön egységben képzik az Idegenlégión belül, erről bővebben itt olvashatnak.). Minden  program, minden adat számítógépen volt, mindig nálam kellett lennie. Elvileg minden tankot kéne ismernem.

-Meg tudtad nézni magát az országot, vagy  ilyesmire nem volt idő?

-Dolgoztam, de hétvégén szabad voltam, olyankor ki lehetett menni.  Dzsibutiban hét közben is este hatkor végeztünk, utána mentem le a tengerhez. Ott sokat búvárkodtam, úsztam, gyönyörű volt.

Igazán veszélyes helyzetben nem voltam, lőni nem lőttek ránk. Egyszer voltam riadókészültségben Kongóban, akkor már minden felszerelés kinn volt a reptéren, bármelyik pillanatban indulhattunk volna. A szokásos történet: a kormányzó tábornokot az egyik beosztottja kivégeztette, mert át akarta venni a hatalmat, emiatt a nép fellázadt, de aztán hamar leverték a lázadást, így ránk már nem volt szükség. Amúgy ilyen riadókészültség Afrikában majdnem minden héten van. Ilyenkor össze kell szedni minden felszerelést, össze kell készülni és az esetek 99%-ában két nappal később lefújják az egészet.

-Fél év elteltével, vagy mikor már volt valamennyi rálátásod a dolgokra, hogy ítélted meg az egész légiót, a környezetet, a munkád?

-Sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyen volt. Nem volt nehéz helytállni.

-Tehát soha nem volt olyan érzésed, hogy eleged van, és most azonnal haza akarsz menni?

-De, persze  volt honvágyam, az nagyon meg tudott viselni. De a legnagyobb baj, furcsa módon, az volt, hogy tizedes lettem és hirtelen rám szakadt a sok szabadidő. És nem tudtam mit kezdeni magammal. A tizedes csak megmondja, hogy mit kell csinálni, megszervezi, de ő nem csinálja.

-Vannak a Légióban is “beavatási szertartások”?Például, mikor előléptetnek valakit?

-Persze, itt is ugyanúgy léteznek ezek a dolgok. Amikor őrvezető lettem, be kellett mutatkoznom a többi tizedesnek az új rangommal. Ez úgy néz ki, hogy odaállok eléjük, elmondom, hogy ki vagyok, mi vagyok, most lettem tizedes, aztán jön a próbatétel. Egy katonai sisakba belefér 16 doboz sör. Először megitatnak az emberrel 3-4 dobozt húzóra, amiből aztán a leglassabb időt veszik alapul, ennyi idő alatt kell kiinni a sisakot is. Én már rutinos voltam, lassabban kortyolgattam az elején, kb. 9 másodperc alatt ittam meg, ezért 16×9 másodperc alatt kellett kiinnom a sisakot. Persze, nem sikerült.

Aztán a kiképzés alatt és Calviban is azért előfordultak a viták, verekedések a légiósok között. Mikor első hétvégén lementem, a klubhelyiségben óriási halomban álltak az összetört székek és sörösüvegek, nekünk kellett kitakarítani. Rendszeres volt, hogy valakit megvertek, de én azt mondom, hogy a tizedest vegyék is komolyan, hiszen ő a gerince a hadseregnek, ő él együtt a “barmokkal”, ő irányít mindent. Ha jön az őrmester és azt mondja, hogy csináljátok ezt vagy azt, akkor a tizedes lesz ott az emberekkel, ő áll ott velük, ő magyarázza el, hogy ki mit csinál. Ha nincs tisztelet, akkor nem fognak engedelmeskedni neki. A takarítás a legalapvetőbb fegyelmezési módszere a tizedeseknek. Azt mondja valakinek, hogy takarítson ki, ilyenkor általában csak összevizezik a padlót, csak szöszmötölnek. Akkor jön a tizedes, végighúzza az ujját és, ha még mindig piszkos, megkérdezi:

-Kitakarítottál te rendesen?

Durr, egy pofon.

Vagy azt mondja, hogy csinálj meg 200 fekvőtámaszt, ezzel is lehet figyelmezni. Manapság viszont már nem lehet büntetni, nem lehet fegyelmezni, mert itt is védik mindenkinek a jogait, megbüntetnek érte. Az egyik magyar már többször is volt a tábori börtönben verekedés miatt, így viszont nehéz fenntartani a hagyományos felettes-beosztott viszonyt. Közvetve ez is volt az oka később, hogy otthagytam a légiót és hazajöttem.

Mielőtt még tizedes lettem, dolgoztam raktárban is egy ideig. Ez azért jó, mert természetesen itt, ebben a beosztásban lehetett a legtöbb kapcsolatra szert tenni. Nyilván a légión belül is megy a csencselés, bármit meg lehet szerezni, mindennek megvan az ára. Ilyenkor jól jön, ha valaki raktáros, ki tud segíteni másokat, amiért aztán később kérhet szívességet cserébe. Ez alól én sem voltam kivétel, ha valaki például elhagyott valamit a terepen, szerszámot, sisakot, akármit, az hozott nekem egy rekesz sört, én meg odaadtam neki, amire szüksége volt és mindenki jól járt.  Nem kellett jelentést írni, nem kapott büntetést és később az üdítőket is együtt ittuk meg.

-Úgy tudom, hogy részt vettél a híres július 14-i, párizsi felvonuláson is.

-Igen, ott is felvonult a szakaszom. Itt megvan előre, hogy melyik két szakasz megy és hogy hány ember kell, hogy mekkora a peloton. Ezt elég precízen összeállítják mindenféle szempont szerint, például magasság szerint válogatják hozzá az embereket, illetve még azt is meghatározzák, hogy 88-at kell lépni percenként. Nagyon sokat kellett gyakorolni a vonulást is. Egy főpróba volt előző nap a Champs-Élysée-n, aztán a második már élesben ment. Több százezer ember nézi  ezt a felvonulást, akiket a legjobban szeretnek, azok a tűzoltók, ők kapják a legtöbb tapsot, illetve a légiósokat is nagyon kedvelik. Életre szóló emlék ez is.

-Soha nem volt benned félsz? Hogy esetleg megsérülhetsz, bármi bajod eshet?

-Valahogy nem gondol rá az ember, egyszerűen nem nagyon jut eszedbe ilyesmi. Itthon nyilván nem járkál mindenki fegyverrel, de itt is ugyanúgy történhet velem bármi.

-Pontosan miért jöttél haza?

-Már harmadik éve voltam kint, ez egy fontos vízválasztó. Már egy ideje tizedes voltam, elérhető közelsége került az újabb feljebb lépés a ranglétrán. 3 év után általában megadják a francia állampolgárságot is, tehát el kellett döntenem, hogy vagy most hazajövök, vagy maradok és később már nem lesz érdemes hazajönnöm.  Valahogy úgy éreztem, hogy hiába keresek jól, hiába járok jó helyeken, valahogy elhalad mellettem az élet. Ugyanúgy szereltem le, ahogy kimentem: hirtelen, szinte egy nap alatt döntöttem el.

-Nehéz volt visszaszokni, mikor leszereltél és hazajöttél?

-Nem annyira, csak sokszor unatkozok, nincs mit csinálnom. Itt nyilván lassabb az élet, nem történik annyi minden, mint a légióban.

-Szívesen visszamennél még egyszer?

-Igen, de csak két-három hónapra. Ugranék néhányat, verekednék egy jót, aztán hazajönnék.

További képek:


Lejegyezte: Bodor Miklós

Comments

comments