Éljen a képviselőnk!

Ez az esemény az 1930-as években történt, amikor még nem hódított teret a mai korunk egyik legkártékonyabb szörnyszülöttje: a televízió. Az emberek szabadidejüket szívesen töltötték baráti társaságban, korcsmában, templomban vagy a kultúrházban, ahol a somogyi amatőr színjátszó csoport előadásait nézhették. Ennek a történetnek főszereplője Pörnecz Tamás, a somogyi suszter, aki daliás, víg kedélyű, tréfás ember volt, összességében úgy nézett ki, mint egy képeslapon megfestett igazi magyar huszárlegény.

Történt, egy alkalommal, hogy a színtársulatot meghívták egy előadásra Pécsváradra. A somogyi színészek mind utcai ruhában szálltak fel a vonatra, és vitték fellépő ruhájukat magukkal, csak Pörnecz Tamás – aki az utolsó pillanatban érkezett az állomásra – volt színpadi ruhába felöltözve, frakkban, cilinderben és fényes lakkcipőben. Amíg haladt a vonat Pécsvárad felé, borozgattak, viccelődtek és készültek az előadásra, csak Tamás szundított kicsit a pálinkafőzéses éjszaka után.

Az út nem volt hosszú, így a vonat hamar befutott a pécsváradi állomásra, ahol meglepetten tapasztalták, hogy hatalmas tömeg várakozik a pályaudvaron, e miatt alig tudtak leszállni. Legvégül megjelent Pörnecz Tamás a vonat ajtajában elegánsan, kicsit álmosan akár egy báró, nyújtózkodva felemelte kezét, és ebben a pillanatban legnagyobb meglepetésére a tömeg egy emberként kezdte kiáltozni: „Éljen a képviselőnk!” Tamás először azt gondolta, hogy álmodik, megdörzsölte a szemét, de a látomás nem tűnt el, az emberek tovább kiáltoztak: „Éljen a képviselőnk!” Gondolta, ennek a fele se tréfa, képviselőnek nézik őt az emberek, próbált hangot adni tiltakozásának, de az ünneplő tömeg zaja elnyomta szavait, megfogták, felemelték és feltették egy feldíszített hintóra, ami a képviselői fogadóépületbe vitte, ahol díszes terem, és roskadásig megrakott asztal várta őket. Mire odaértek, Pörnecz Tamás már annyira nem ellenkezett, belement a játékba, végül is mindig is képviselő szeretett volna lenni, a színdarabban is pont egy ilyesféle szerepet játszik, legalább egy jót eszik, elpoharazgathat jóféle borokból, kicsit elbeszélget, aztán emeli kalapját, csak az előadásról el ne késsen, gondolta. A főasztalhoz ültették, a legelőkelőbb helyre, és szervírozták a jobbnál jobb ételeket. Ilyen megtiszteltetésben eddig még soha nem volt része, nagyon tetszett neki, egy rövid ideig maga is elhitte, hogy ő akár képviselő is lehetne. Az ott lévők között tartózkodott egy somogyi ember, aki felismerte Tamást, félrehívta, és mondta neki:

– Te, Tamás ebből nagy baj lesz, előbb-utóbb úgyis rájönnek, hogy nem te vagy az ő képviselőjük.

Alighogy ezt kimondta, az ajtóban megjelent két csendőr között egy vékonydongájú, beesett arcú, sápadt, kopaszodó, beteges kinézetű ember. Csend lett, minden szem rájuk szegeződött.

– Ez itt a képviselői fogadóhelyiség?

– Igen – válaszolta egy pincér.

– Most jöttem Pestről autóval, mivel lekéstem a vonatot, de senki nem várt az állomáson, így az ott strázsáló csendőröket kértem meg, hogy kísérjenek ide, én vagyok Pécsvárad új képviselője, de mi folyik itt kérem?

Dermedt csend lett egy percig.

– Nekünk már van képviselőnk – kiáltozták kórusban az emberek, és mindem ujj az asztalfőre mutatott, ahol Pörnecz Tamás állt lángoló arccal, tágra nyíltszemekkel megdöbbenten.

– Én a színjátszó csoporttal vagyok, – hebegte megilletődöttem –, amelyben én játszom a bárót, mielőtt elindultam volna otthonról, a pálinkafőzőből ráfröccsent a cefre a ruhámra ezért már otthon fel kellett vennem a színpadi ruhámat, ezt próbáltam már eddig is elmondani, de senki nem figyelt rám, mindenki csak azt kiabálta, hogy Éljen a képviselő. Mit tehettem volna – tárta szét a kezét, majd kacsintott egyet, felhörpintette maradék kadarkáját és egy jót nevetett.

A fogadás botrányba fulladt, az előadás pedig elmaradt, mert Tamás a csendőrőrsön kötött ki, a képviselő feljelentést tett ellene, csalásért. Pár héttel később meg kellett jelennie a pécsi polgármester előtt a grófi ruhájában, és el kellett játszania a Pécsváradon történteket. Ez annyira tetszett a polgármesternek, hogy ejtették a vádat és visszatérhetett hétköznapi munkaeszközéhez, a kaptafához.

Nagyapja elbeszélése alapján a történetet leírta:

Bocz József

Comments

comments