A népszámlálás margójára.

Október hónapban minden családot felkerestek a számlálóbiztosok és válaszolnunk kellett a feltett kérdésekre. Nem szeretném azt érinteni, hogy miért ezek a kérdések kerültek a kérdőívekre, arról sem fantáziálgatnék- megteszik ezt sokan különféle internetes fórumokon, folyosói, kocsmai beszélgetéseken-, hogy mi a valós, vagy bújtatott szándéka az államnak (az államokat irányító háttérhatalomnak) ezen információk begyűjtésével. Arról szeretnék írni, milyen személyes tapasztalatokkal, érzésekkel gazdagodtam az emberekkel való számlálóbiztosi találkozásom során.

A kiegészítő jövedelem is, de elsősorban az motivált, lássam hogyan is élünk ma mi itt a nagy magyar valóságban.

180 címet kaptam jobb (belső) és rosszabbnak tartott (külső) környékről szép családi házakkal, rendezett portákkal, mindent eltakaró magas kőkerítésekkel, emeletes társasházakkal, komfort nélküli szociális bérlakásokkal, gondozatlan udvarokkal, kertekkel.

Láttam, hogy sok az idős magáramaradt, hogy sok fiatal keresi a boldogulását külföldön, a középkorosztály egy része pedig azon kesereg, ha beszélne nyelvet, már ő sem lenne itthon. Láttam, hogy milyen sokan nem tudnak a hajdan biztos megélhetést nyújtó szakmákban dolgozni, sőt, egyáltalán dolgozni, mert ha megtudják az életkorukat, vagy meglátják a bőrük színét nincs munka. Láttam a tönkrement párkapcsolat, a betegség, a hitelcsapda, a reményvesztettség nyomait az elhanyagolt lakókörnyezeteken. Láttam ingerszegény, koszos körülmények közt nevelkedő jobb sorsra érdemes gyerekeket, elvadult, gyűlölködő, a rendszert, mindenkit hibáztató embereket. Láttam olyan idős házaspárt, akik arra kértek segítsek, hogy bejussanak egy szociális otthonba, mert a telet már nem élik túl a vizes, fűtetlen lakásban. Láttam 32 négyzetméteren hogyan él a 7 gyerekes család minimális higiéné nélkül, rossz tartástól szenvedő állatokat. Nagyobb és még nagyobb új házakat fordított arányban a készségességgel. Láttam a szorgalmas, becsületes életek nyomait a rendezett portákon, takaros házakon, állatokat jó sorban szeretetben tartva. Kellemes meglepetésként ért, hogy milyen igényes, rendezett körülményeket találtam az egyik kültelep közepén. És láttam azt is, hogy a komfort nélküli kicsi, öreg bérlakásokban is lehet ember módjára tisztaságban, rendben élni, kevéske önerőből apránként csinosítgatni, újítgatni a lakást.

Ritka kivételtől eltekintve az emberek kedvesen fogadtak. Behívtak otthonukba, hellyel, itallal kínáltak. A kérdésekre igyekeztek őszintén válaszolni, bár néhányan tartottak attól, hogy gondjuk lehet abból, ha a munkáltatójukat esetleg a tényleges tartózkodási helyüket megnevezik. Összességében vállalták nemzetiségi hovatartozásukat, vallásukat, betegségeiket. Megállapíthattam, hogy alapvetően nyíltak, barátságosak vagyunk és tapasztalhattam azt is, hogy egy mosoly, egy jó szó ott is előhozza az emberséget, ahol azt már durva kéreg fedi.

És az a sok jó beszélgetés! Megtudtam, hogy milyen volt 14 évesen hadifogságba kerülni, milyen volt a bányászat fénykorában az úri negyed, kik lakták, hogy éltek. Milyen volt bányászfeleségnek lenni, messziről idekerülni. Hogy a szomszéd nem tartja rendben a portáját és mennyivel nehezebb így gondozni a saját kertet. Hogy a gyerekek gyakran jönnek, gondoskodóak, de mindig sietnek, pedig jó lenne valakivel elbeszélgetni. Hogy a szegénységben gyermekét egyedül nevelő apa szeme fénye az okos, ragyogó fekete szemű kislánya, aki alsós és orvos szeretne lenni (az ember szíve összeszorul és érzi, külső segítség nélkül ez az álom nem válhat valóra). Hogy egy kályhacső megvétele ( nem is gondolnánk, hogy 11.020.-Ft) elérhetetlen a nagyon kis pénzből élők számára. Hogy milyen jó lenne, ha a család lassan középkorú gyermeke végre tartós munkát találna, hogy önálló életet, családot alapíthasson. Tényleg el kell hagyni ehhez az országot? Hogy milyen szép és fájdalmas is egyben gyámként nevelni az unokát. Hogy régen a legkisebb kertben is volt veteményes, hogy milyen szép volt a határ, amikor még állatok legelték, hogy hol volt a közkút, hogyan lehetne saját vízrendszere, önellátása a falunak, ha nem adtak, herdáltak, illetve hagytak volna az enyészetnek mindent. Szóba került az is, vajon miért idegenedtünk el ennyire egymástól, mi kellene ahhoz, hogy a tv. helyett egymás felé forduljunk, meghallgassuk, segítsük, egymást. Vajon mi kellene? Vajon mi kell?

Szőts Rózsa

Comments

comments